KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/március
• Zoltai Dénes: A bartóki ihletés Motívumok, témák, modell
• Gombár József: A magyar filmforgalmazás egy évtizede és távlatai
• Létay Vera: Nem minden remekmű elsőfilm Ballagás
• Lázár István: Éljen a budapesti Yard A svéd, akinek nyoma veszett
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (2.)

• Elbert János: Pókláb erdő lovasai A véres trón
• Takács Ferenc: Érosz és Sátán Canterbury mesék
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
• Boros István: A rózsaszínű Párduc esete
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (2.)
• Hámori András: Amerikai századforduló Londoni beszélgetés Miloš Formannal
LÁTTUK MÉG
• Ambrus Katalin: Tigriscsapáson
• Grawátsch Péter: Tévúton
• Kemény György: Münchhausen báró csodálatos kalandjai
• Kovács András Bálint: Ess, eső, ess!
• Schéry András: A macska rejtélyes halála
• Bende Monika: Rally
• Róna-Tas Ákos: Menedékhely
• Csala Károly: Minden rendben
• Loránd Gábor: Trófea
TELEVÍZÓ
• Fekete Sándor: A Szabadság tér Petőfije
• Veress József: Köszönöm, rosszul vagyunk Védtelen utazók
• Pánczél György: Színész-vallomások Tíz dráma –hatvan percben
• Simor András: Kordokumentum
• Nógrádi Gábor: Képmagnósok, figyelem!
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Az Ambersonok tündöklése
• Karcsai Kulcsár István: Van, aki forrón szereti
KÖNYV
• Nemeskürty István: Tóbiás Áron: Korda Sándor
• Gellért Gyöngyi: A film Fekete-Afrikában
POSTA
• Gummer Jenő: Januári szám Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szovjet Filmek Fesztiválja

Harctéri regény

Kívül vagy belül?

Margócsy István

 

Todorovszkij filmjében, a legújabb szovjet hullám jeles alkotásában irónia és szentimentalizmus játszik egymással bújóoskát. Néha megkülönböztethetetlenül egymásbafonódnak, néha szétválnak s szembekerülnek egymással, kioltják egymást, mintha önálló életre keltek volna: egyszerre hoznak létre zavarbahozó értékeket, s egyszerre hagynak maguk után szép feloldatlanságot.

Todorovszkij hagyományosan banális, mindennapi szüzsét választott nem-hagyományos szemléletű filmjéhez. Szerelmiháromszög-történetet mond el, a lehető legegyszerűbbre redukálja a lelki motívumokat. Persze nem a történet a lényeges: mindezt Todorovszkij csak avégett mondja el (s azért egyszerűsít oly radikálisan), hogy bevilágítson a mindennapi konfliktusok igen bonyolult világába, hogy az egyszerű kapcsolatokat körülvevő világ szorítását, az érzelmekkel szembenálló, ha nem is mindig rosszindulatú, de ténylegesen mégis ellenséges környezet kikerülhetetlen és megsemmisítő hatalmát a megszokottnál jóval élesebben tudja érzékeltetni.

A mindennapok ironikus ábrázolása az újabb szovjet filmek egyik legszerencsésebb újítása. Nagy társadalmi összefüggések keresése helyett az apró jelenségek groteszkjét villantják fel, e szándékos miniatürizálással a patetikus idealizálás ellenében hatva. Hiszen a mindennapi csekélységek és jelentéktelenségek szinte önmaguktól vetik le a pátosz terhét, ellentmondásos kavargásuk pedig szinte felkínálkozik az ironikus szemlélet számára: ha kellő számú tényezővel számol a rendező, a legegyszerűbb jelenség sokértelműsége is felvillantható.

Todorovszkij filmjének legnagyobb értéke e csillámló sokértelműség életrekeltésében rejlik. Jeleneteiben és képeiben állandó feszültség érződik, a hősöket körülvevő világ mindig újabb és újabb meglepetéseket tartogat (mind a hősök, mind a néző számára), oly apróságokkal bővül, melyek hiába tűnnének csekélyeknek, döntő módosításokkal szolgálhatnak.

Ám ami Todorovszkij filmjének legnagyobb értékét adja, egyben, sajnos, fogyatékosságát jelenti. Az ironikus-groteszk látásmód, az időnként szatirizálásba átcsapó élesség csak a környezet ábrázolására szorítkozik: a rendező a főhősöket megkíméli. A szerelmes főhősöket mind a hármat, a rendező mély és kritika nélküli érzelmességgel nézi: nekik olyannyira igazat ad, hogy szinte nem is az adott világ részeiként kezeli őket. A három hős elszenvedi a körülvevő világ elviselhetetlen packázásait, de mindvégig megőrzi az érzelem őseredeti tisztaságát, így e szerelmi bonyodalom tulajdonképpen mint szenvedéstörténet jelenik meg: minden kiemelt szereplő (azaz esendő hős) szinte hősiesen képviseli személyiségének legfontosabb bélyegét, az érzelmességet. Az érzelmek persze egyre nagyobb akadályokba ütköznek – de ebben kizárólag a külvilág hibás, az a külvilág, amely éppen e tulajdonsága miatt méltó a metszőén éles ironikus szemléletre. A hősöket, a szentimentális látásmód alapszabálya szerint, a szenvedés méltósága illeti meg; bensőségük azonban (azaz erkölcsi lényegük) sérthetetlen. A három főszereplő jelleme természetadta egyszerűséggel van felvázolva, s csak körülöttük változnak a dolgok, bennük minden változatlan marad; legfeljebb – hisz erről szól a film – a köztük levő kapcsolatok mehetnek tönkre. Így lesz természetes az, hogy sorsuk maga a folyamatos kudarc: a zűrzavaros külvilág és a tiszta bensőség szentimentális értelemben vett kibékíthetetlensége.

Szinte kézenfekvőnek látszik mindezeknek alapján e film összevetése a nagyon hasonló problémákkal foglalkozó Nyikita Mihalkov alkotásaival. Ha nem is szerencsés talán egy olyan kimagasló remekművet, mint az Öt este, mérceként alkalmazni, a különböző ábrázolási eltérések megvilágíthatják e film problematikus pontjait. Az összevetés jogos is lehet: a két film tematikusan nagyon közel áll egymáshoz, s Mihalkov is a szentimentalizmus és irónia kategóriáival operál. Csakhogy úgy látszik, Mihalkov magát a szentimentalizmust is ironizálja, s ezzel éri el megrázó mélységeit. Míg Todorovszkijnál a világ és a hősök szinte két külön világot alkotnak, Mihalkovnál a világ a főhősök lelkében is jelen van. Ezért tudja Mihalkov oly izgalmasan bonyolítani főhőseinek jellemét (hisz nála a külvilág, tárgyiasan, alig fordul elő) ezért tudja ama szentimentális képet, melyet a főhősök önmagukról alkotnak, az önbecsapások és illúziók állandó finom leleplezésével és fenntartásával folyamatosan ellenpontozni, ezért tudja a groteszk fordulatosságot a belső kapcsolat állandó újraalakulásával biztosítani, s ezért nincs szüksége (vagy legalábbis ezért nincs nagy szüksége) a külvilág szatirizálására. Mihalkov úgy alkotja hőseit, hogy életproblémájukat belsőként kezeli: az ő hősei önmagukkal nem tudnak mit kezdeni, míg Todorovszkijnál inkább azon van a hangsúly: a hősök nem tudják magukat érvényesíteni. Nagyon általánosan szólva: Todorovszkij iróniája valószínűleg abból eredeztethető, hogy alapproblémája a világgal van: hogy a sok erkölcsi jó dacára ilyen a világ; míg Mihalkov feltehetőleg fordítva gondolkodik. Az ő szentimentalizmusát alighanem az vezérli, hogy úgy látja, mindennek, a körülmények ellenére ennyi még mindig megmaradt az emberek erkölcsiségéből, természetes érzelmességéből. Úgy tetszik, ez az a derűlátó relativizmus, ami Mihalkov filmjének kivételes mélységeit adja – s ennek hiánya az oka Todorovszkij filmjével szembeni fenntartásainaknak.

Holott a film igen komoly értékei néha még az alapvető hiányosságokat is feledtetni tudják. Dramaturgiája nemcsak részességével tűnik ki, hanem hagyományba gyökerezettségével is. A nagy orosz irodalmi figurák újraírásának újabb jó példája ez a film is: a férfiban egy mai Oblomov vagy egy csehovi csinovnyik (a jobbik fajtából) fogalmazódik újra, a feleség a szenvedő értelmiségi asszony típusát testesíti meg (sok orosz regény lenne idézhető), a szeretőben pedig a féktelen démoniságú természetes őserő orosz asszonyát ismerhetjük fel. Konfliktusaik is mind visszakereshetők lennének: az újszerűség e konfliktusok körülírásában keresendő. E körülítás elsősorban hangulati jellegű: Todorovszkijnak pompás érzéke van mind a nagyon érzelmes, mind a nagyon gunyoros beállításokhoz. Jelentkezése, mely sokszor szándékosan túlzsúfolt képalkotáshoz vezet, egyre újabb elemek bevezetésével akar újabb és újabb feszültséget teremteni, s hirtelen váltásaival, s különböző hangulati elemek egymás mellé vágásával, ellenpontozásával állandó finom lebegést ér el. A legnagyobb dicséret azonban a három főszereplőt illeti: az ő rendkívül árnyalt színészi játékuk még megírt szerepük bizonyos leegyszerűsítéseit is feledteti. A két nő szerepe természetesen önmagában is több lehetőséget kínált (hiszen ővelük megtörténnek a dolgok, míg a szegény férfi folyamatosan csak szerelmes), s a két színésznő e lehetőségeket maximálisan ki is használta – az ő teljesítményük nélkül bizony a film jóval kevesebb figyelmet érdemelne.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/11 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6267