KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/február
• Csala Károly: Életfogytiglani házépítő Köszönöm, megvagyunk
• Kardos István: Hasonlatok nélkül A Köszönöm, megvagyunk forgatókönyvírójának jegyzetfüzetéből
• Bikácsy Gergely: Ízeveszett történetek Boldogtalan kalap
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (1.)
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
VITA
• Szále László: A filmek „könyvtárai” Vita a filmklubok és a társadalmi forgalmazás gondjairól

• Hegedűs Zoltán: A téboly kódrendszere Woyzeck
• Palugyai István: A Horizont látóhatára Tévé-mozi és rövidfilm-mozi
• Bikácsy Gergely: „A nulla alól újrakezdeni” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Xantus Judit: „Gondoljunk inkább képekre” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Csala Károly: Szerelmi történetek Új bolgár filmek
FESZTIVÁL
• Fehéri Tamás: Filmesek a barikádokon Lipcse
• Zilahi Judit: Futball és más játékok Osztrák filmnapok
• Zsugán István: Éjféli mozik Figuira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Sólyom András: S.O.S. Concorde
• Hegedűs Tibor: A papa mozija
• Dániel Ferenc: A halál magnószalagon érkezik
• Csala Károly: Férj és feleség
• Boross László: Pugacsov
• A. Kovács Miklós: Talán jövőre
• Iván Gábor: Sem veled, sem nélküled
• Barabás Judit: Vágta
• Báron György: Robotokkal a Szaturnusz körül
• Bende Monika: Nemzeti vadászat

• Reményi József Tamás: Láttuk a Beatles-t Lennonék a filmvásznon
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Sándor Mátyás kapitány
• Lukácsy Sándor: Korunk hőse pizsamában Hínár
• Veress József: „Úgy szép a magyar, ha részeg” Némafilm
• Eszéki Erzsébet: Téves feltevések a tévés kor gyermekéről
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: VIII. Henrik magánélete
• Karcsai Kulcsár István: A vád tanúja
• Karcsai Kulcsár István: A legyek ura
KÖNYV
• Hegedűs Tibor: Kismonográfia Grigorij Csuhrajról
• Eszéki Erzsébet: Mítosz helyett történelem a vásznon
• Schéry András: Gaál István: Emlékezet és lelkiismeret
POSTA
• Tamás Krisztina: Lancelot lovag Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az utolsó valcer

Amerikai meghatódás

Presser Gábor

 

San Francisco, Holiday Inn Hotel, 1974. augusztus eleje, vasárnap reggel, napsütés, mintha a reggeli jobb volna, a hatvan körüli amerikai srácok átöltöznek vasárnapiba: halvány rózsaszín nadrág, pepita zakó, pertli nyakkendő, csíkos kalap. Mellettük leírhatatlanul fiatal, hasonlóan csinos, szintén színkiválasztásos, bájosán csacsogó, velük egykorú feleségük. A Locomotív amerikai technikusa, Licq felsír, hogy a protézisek csattogásától nem hallja a Wurlitzert, a szálloda parkolójából félóránként induló, nagy személyszállító helikopter két méter magasból visszaesik, és megzavarja a vasárnapot. Mentők, tűzoltók, nincs nagyobb baj, s végre kihajthatunk a garázsból. Elhagyjuk a Keystone Clubot, ahol egy hétig játszottunk Jerry Garciával, a Greatful Dead gitárosával, akit a hippik San Francisco királyának koronáztak. Felszisszenés a Chinatown egyik kereszteződésénél. Kicsi klub, tegnap éjjel Les McCan játszott itt, és a koncert közönsége átalakult háromszáz tagú kórussá – éjféli jazz-mise –, és lévén fehérek, Somlóval csak a csapóajtó mögül bámulhattuk az egészet.

És röpül a nagy dög autó, most már a nyolcsávoson, és hopp, már itt is vagyunk. Oakland, a stadion, hetvenezer ember, és az eredményjelző táblán két világcsúcs; Crosby, Stills, Nash & Young, és a BAND! Hetvenezer ember, fejenként tíz dollár, az ugye, hétszázezer, ebből jó, ha a zenészek kapnak hétezret, viszont a jegyüzérnek, szendvicsárusnak (zsebtolvajnak, fénykép-, poszter-, jelvényárusnak stb.) bejön ez a mai koncert. Hetvenezer ember a tűző napon – coca-cola-coca-cola-coca-cola. A zene csodálatos. BAND négy, a többiek öt órát játszanak.

Budapest, 1979. Martin Scorsese filmjénél a kicsiny vetítőben rengetegen szorongunk, egy pillanatra jóleső érzés; ennyire népszerű lenne kedvenc BANDám? És kezdődik, megmozdul a vászon, az LGT neveletlen tagjai felhördülnek, kezdődő dobogás a zene ütemére, de egy úr ránk szól, valaki üzen a gépésznek, hogy vegye halkabbra, és a félrevezetett nézők csak várják, csak várják Az utolsó valcert, de a versenypár, hátán a tizenhetes számmal, csak nem akar megjelenni. Akik ebbe beletörődnek, elmennek, de a többség marad, és elkezdi élvezni a váratlant, a gépész is visszanyomja a hangerőt, kijön a terembe, és oldalt leül. Barátom, aki rendező, oldalamat böködi – ez ki? ez ki? Ez Neil Young, aki egy kicsit túladagolva érkezik a színpadra, hogy elénekelje az Eper és vérből is ismerhető, minden idők egyik legfontosabb amerikai dalát, a Helplesst. És jönnek a sztárok egymás után, egy korszak nagyjai, hogy egy utolsó keringőt táncoljanak a zenekarral, mert a BANDa tizenhat év után abbahagyja, és nincs folytatás. Nincs folytatás egyszerűen azért, mert amit ők kitaláltak, azt nem tudja senki más, ez a koncert a bizonyíték isten és közönség előtt.

És jönnek a sztárok, hogy tiszteletüket tegyék (vagy ők lehessenek megtisztelve?) a Nagyok előtt, csak jönnek, csak jönnek, Dr. John, a New Orleans-i legenda, és Neil Diamond, akiről eddig azt hittem, hogy ő az eredeti amerikai giccs (de nem, bocsánat), és Joni Mitchell, a First Lady, ő most már csak a novelláit énekli. Újabb böködés, és kicsi magyarázat a rendezőnek, és jönnek a sztárok, az igaziak, a kitalálók, a feltalálók, a még az igaziak, az úttörők, akik a hatvanas-hetvenes évek millióinak jelentették Amerikát. Paul Butterfield, a woodstocki veterán Muddy Waters, a néger nagyapa, és hát természetesen a BAND. A BAND, a zenészek zenészei, ahogy a Melody Maker kritikusa nevezte őket.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Ez a Zenekar azért lett az, ami, mert az egyszerűt játssza tökéletesen, ízesen, utánozhatatlanul, vagyis zseniálisan, mert ha ők játszanak, öröm van a zenében. Ők mindent tudnak, amit ebben a zenében tudni lehet, de nem akarják egyszerre eljátszani, és ez a nagy dolog. És most mehetünk tovább, mert a színpadon ott a gyűrött csillag, a költő, a jelkép, Bob Dylan, akinek rendezetlen zenéjét a BAND szedi ráncba. És lassan visszasompolyog az öltözőkből a sok sztár, hogy még szebbé tegye a BAND múltját, és a saját jövőjét, és együtt énekel mindenki, a falikarok, csillárok, és reflektorok fényében. De igazán csak a zene ragyog. És még Ringó is itt van (oh ye, oh ye), és a rock & roll hangjai közt ott kavarog a levegőben a láthatatlan utolsó keringő. Igazi amerikai meghatódás.

Vége-főcím. Kifut a film. Barátom az ősz haiú mozigépész kezembe nyomja a koncertről készült lemezt. Utolsó valcer, BAND. Mehetünk haza. Kár, hogy vége.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8142