KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/február
• Csala Károly: Életfogytiglani házépítő Köszönöm, megvagyunk
• Kardos István: Hasonlatok nélkül A Köszönöm, megvagyunk forgatókönyvírójának jegyzetfüzetéből
• Bikácsy Gergely: Ízeveszett történetek Boldogtalan kalap
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (1.)
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
VITA
• Szále László: A filmek „könyvtárai” Vita a filmklubok és a társadalmi forgalmazás gondjairól

• Hegedűs Zoltán: A téboly kódrendszere Woyzeck
• Palugyai István: A Horizont látóhatára Tévé-mozi és rövidfilm-mozi
• Bikácsy Gergely: „A nulla alól újrakezdeni” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Xantus Judit: „Gondoljunk inkább képekre” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Csala Károly: Szerelmi történetek Új bolgár filmek
FESZTIVÁL
• Fehéri Tamás: Filmesek a barikádokon Lipcse
• Zilahi Judit: Futball és más játékok Osztrák filmnapok
• Zsugán István: Éjféli mozik Figuira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Sólyom András: S.O.S. Concorde
• Hegedűs Tibor: A papa mozija
• Dániel Ferenc: A halál magnószalagon érkezik
• Csala Károly: Férj és feleség
• Boross László: Pugacsov
• A. Kovács Miklós: Talán jövőre
• Iván Gábor: Sem veled, sem nélküled
• Barabás Judit: Vágta
• Báron György: Robotokkal a Szaturnusz körül
• Bende Monika: Nemzeti vadászat

• Reményi József Tamás: Láttuk a Beatles-t Lennonék a filmvásznon
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Sándor Mátyás kapitány
• Lukácsy Sándor: Korunk hőse pizsamában Hínár
• Veress József: „Úgy szép a magyar, ha részeg” Némafilm
• Eszéki Erzsébet: Téves feltevések a tévés kor gyermekéről
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: VIII. Henrik magánélete
• Karcsai Kulcsár István: A vád tanúja
• Karcsai Kulcsár István: A legyek ura
KÖNYV
• Hegedűs Tibor: Kismonográfia Grigorij Csuhrajról
• Eszéki Erzsébet: Mítosz helyett történelem a vásznon
• Schéry András: Gaál István: Emlékezet és lelkiismeret
POSTA
• Tamás Krisztina: Lancelot lovag Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar filmsztárok Berlinben

Fénylő csillagok

Schauschitz Attila

Königer Miklós kiállítása a berlini Magyar Házban.

 

Magyar filmsztárok Berlinben? A Königer Miklós által Fénylő csillagok címmel rendezett kiállítás látogatói közül sokan meglepetéssel értesültek arról, hogy a húszas-harmincas évek emlékezetes színészei közül hányan érkeztek Magyarországról Berlinbe. Miközben „Marika Rökk”-ről, a Németországban a „magyarost” (temperamentum, csárdás és paprika) alighanem az idők végezetéig jelképező, a közönség részéről egykor ünnepelt, a szakma által ugyanakkor „dragonyosszerű megjelenésével” és „ijesztő vitalitásával” jellemzett színésznőről ez köztudott, az már kevésbé ismert, hogy többek között Peter Lorre, Fritz Lang klasszikusának, az M – Egy város keresi a gyilkost főszereplőjének németesen, vagy a Varietében 1925-ben világsikert aratott Lya de Putti egzotikusan csengő neve szintén magyar származást takar.

A rendezvény kurátora, Königer Miklós – aki az elmúlt három évben hat kiállítást rendezett e témáról Berlinben és Budapesten – saját anyaga mellett ezúttal is olyan gazdag gyűjteményekre támaszkodhatott, mint a berlini – eredeti foglalkozására nézve szerszámkészítő – Werner Mohr százezer (!) pedánsan rendezett színészképeslapja és a Magyar Filmintézet egykorú filmplakátjainak archívuma.

Lehet, hogy a viszonylag rövid ideig, három hétig nyitva tartott bemutató elsősorban látványával, a bársonyt és brokátot idéző színes paravánbevonatok hátterére helyezett régi képekkel és műsorfüzetekkel, öreg gramofonjaival és lemezeivel, nippjeivel, csodás női kalapjaival, frakkjaival és cilinderjeivel, egyszóval nosztalgikus hangulatával csalogatta a nézőket (a mintegy ezer látogató ennyi idő alatt feltűnően soknak mondható Berlin páratlan kiállítás-kínálatához és a környék, vagyis a városközpont galériáinak számához viszonyítva), de aki vette a fáradságot némi elmélyülésre, többet láthatott egy letűnt kor vonzóan megfakult csillogásánál.

Ha a Frankfurter Allgemeine Zeitung a látottakkal amúgy elégedett kritikusa hiányolta is a politikai hangsúlyokat a Fénylő csillagok mellől, e jellegzetesen németes elvárás még a művészeti megközelítés kapcsán is – noha az anyag a weimari köztársaságtól a hitleri diktatúráig tartó időszakot érinti – nehezen lehetett a kiállítás feladata. Amellett a német látogató pontosan tudhatta, miről van szó: mire utalnak a kiállításon elhelyezett bőröndök és utazóládák, a képeket kísérő közel harminc színészi életrajzból pedig megérthette, hogy a magyar filmcsillagokat sem kímélték hivatásuk kockázatai, különösképpen pedig a történelmi kor tragédiái.

Kezdetben persze a siker valószerű lehetősége hívogatta a fiatal magyar dívák, naivák és szubrettek seregét a húszas évek Berlinébe; egy olyan korba, amely a háború pusztítása után elképesztő lendülettel habzsolta az életet, s amelyben hallatlan feszültség jött létre a világháborút követő nyomor és a város sokszínű ragyogása, a „máról-holnapra minden elveszett és a mégis minden azonnal lehetséges” érzése, az élet teljes reménytelensége és annak mohó akarása között. Talán éppen e feszültség hiánya miatt nem érhette el Berlin soha többé ennek az évtizednek a csillogását: a hasonló korszak, az újraegyesítés lázában égő kilencvenes évek fellendülésének hátterét már a békés polgári jólét biztosítja.

Amennyiben Berlin vonzása, úgy a tágasabb régió, Közép-Európa mobilitása is sajátos vonása volt e kornak; a kettő együttesen kölcsönzött egyedülállóan kozmopolita jelleget a városnak. Berlin most is az szeretne lenni, ami akkor volt: Közép-Európa fővárosa, metropolisza. Ehhez azonban túl sok minden hullott darabokra az utolsó hatvan évben, mindenekelőtt az német polgári kultúra, amely – nem utolsó sorban a zsidó polgárság közvetítésével – egybe kapcsolta Közép-Európát. Ez az összefüggés elsősorban a nyelven alapult, s ezért a magyar színészek berlini jelenléte a hangosfilm beköszönte után sem volt kevésbé magától értetődő.

A konkrét keresletet a német film ugyancsak páratlan időszaka hozta létre, amelyben nem tűnt képtelenségnek, hogy a berlini UFA-filmgyár Hollywood egyenrangú vetélytársának igényével lépjen fel. Még ha ennek nem sikerült is megfelelni, az elképzelés nem volt annyira illuzórikus, mint Volker Schlöndorffé, aki jó fél évszázaddal később, a kilencvenes évek első felében azért költözött az UFA elhagyatott, éppen újra működni kezdő babelsbergi filmgyárába, hogy megteremtse az amerikaival versengő európai film otthonát.

A húszas években magukkal hozott bőröndökbe néhány év, legfeljebb egy évtized múltán azonban sokan ismét pakolni kezdtek a színészek közül, akik a fotókon az évtized filmjének jellegzetes maszkjában, homlokba fésült hajjal, fehérre sminkelve, kihúzott, mély szemekkel áthatóan, szenvedélyesen, elbűvölően vagy álmodozóan tekintenek ránk. Lya de Puttit még szerződés hívta idejekorán Amerikába, de a legtöbbek sorsát az UFA, az új időket pontosan érzékelő, már 1933 márciusában megszületett elnökségi határozata pecsételte meg: „Tekintettel a nemzeti jellegű forradalmi átalakulásra, fel kell bontani a zsidó munkatársakkal kötött szerződéseket.”

Előbb vagy utóbb azoknak is menniük kellett, akiket nem kötött szerződés az UFA-hoz. Peter Lorre, született Löwenstein László, Alpár Gitta (Kalisch Regina) és a népszerű komikus Karl Huszar-Puffy (Huszár Károly) az elsők között, már 1933-ban elhagyta Berlint, de legkésőbb 1939-ben Gaal Franziska, eredeti nevén Silberstein Szidónia és Darvas Lili, férjével Molnár Ferenccel az oldalán, vagy Eggerth Márta, a híres német színész, Hans Albers gyakori partnere is a többnyire Amerikában végződő, tragikus sorsokba torkolló emigrációra kényszerült.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3399