KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/január
FILMSZEMLE
• Csala Károly: Magyar film, egy évtized fordulóján A Játékfilmszemle elé
• Veress József: Mi a siker, mi a bukás? Magyar film – itthon 1980-ban
• N. N.: 1979–1980 magyar filmjeinek látogató-számai
• N. N.: Számok, tények, vélemények Magyar filmek külföldön 1980-ban
• N. N.: A Hungarofilm levelezéséből
• N. N.: Játékfilmdíjak 1980
• N. N.: Külföldi lapok – magyar filmekről

• Almási Miklós: Hozott anyagból Boldog születésnapot, Marilyn!
• Berkes Erzsébet: Finnugor holtomiglan
• Zsugán István: Egy karakter története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Czigány György: Filmről, zenéről Beszélgetés Gaál István filmrendezővel és Szőllősy András zeneszerzővel
• Matos Lajos: Horror vacui A nyolcadik utas: a Halál
• N. N.: „Filmalkotói Társulást hozunk létre”
• Rubanova Irina: Néva-parti vallomások A leningrádi filmiskoláról
LÁTTUK MÉG
• Schéry András: Forgalmi dugó
• Csala Károly: Reggeli vizit után
• Kemény György: Kérek egy elefántot
• Hegedűs Tibor: Fekete-fehér – színesben
• Harmat György: Csapda az erdőben
• Zilahi Judit: Lövések holdfényben
• Dániel Ferenc: Szakadék szélén
• Palugyai István: Vér a síneken
• Schéry András: Start két keréken
• A. Kovács Miklós: A cárlány és a hét dalia
• Ambrus Katalin: Ketten a lakókocsiban
• Báron György: Az első áldozás
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Túl a televízió gyermekkorán Beszélgetés Liszkay Tamással, a televízió drámai főosztályának vezetőjével
• Bor Ambrus: Keresi, keresi, nem leli... Van neki? Sítúdió ’80
• Mészáros Tamás: „Félreéltem én...” Jegor Bulicsov
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 3.
• Gyárfás Endre: Oktatás vagy/és revü? Egy forgatókönyvíró jegyzetei
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hívj a messzeségbe!
• Karcsai Kulcsár István: Babaház
• Karcsai Kulcsár István: Mamma Róma
KÖNYV
• Szőnyi Klára: Szó és kép Nemeskürty István filmtörténete németül
• Pánczél György: Egyveleg
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Megtorlás

Gáti Péter

Színpadi művek filmrevitelénél a rendezőknek rend szerint műfaji problémákkal is számot kell vetniük. Ion Luca Caragialénak, múlt századi román kritikai realizmus legkiemelkedőbb képviselőjének klasszikus minták szerint építkező műveire, a kevés szereplős, hármas egység elvét szigorúan szem előtt tartó drámáira mindez fokozottan érvényes.

Alexa Visarion rendező választása az 1890-ben született utolsó színpadi műre, a Megtorlásra esett. Ebben verista drámában Caragiale nem a szatirikus éllel anyiszor kritizált polgárságot ábrázolja, hanem – egy szerelmi háromszögtörténet kapcsán – önpusztító szenvedélyek és keserves szenvedések szegélyezte paraszt sorsokat villant fel. Visarion filmváltozata azonban nem egvenértékfű az eredeti drámával. Olyan, celluloidszalagra átültetett színházat láthatunk, amely már egyik műfaj követelményeinek sem képes eleget tenni. Kiaknázatlanul maradnak a film sajátos feszültségteremtési, kiemelési és ellenpontozási lehetőségei és módszerei, de ezzel együtt a dráma színpadi hatásmechanizmusa sem érvényesül. A zárt tér és a drámabeli akciószegénység keltette színpadi feszültség a filmes közegben unalmas és zavaró szűkszavúsággá, monoton egysíkúsággá változik. A filmre vett, teátrális gesztusok hamissá torzulnak, a nemzeti jelleg Visarion olvasatában csupán nagy népi mulatozásként van jelen. A homályos és nyomasztó tempójú drámai történetben egydimenzióssá egyszerűsített hősöket láthatunk viszont, és Caragiale szuggesztív ábrázolási, akcióteremtési módszereinek nyomát se leljük.

A fekete-fehérben forgatott film kockái – az unos-untalan premier plánban és ellenfényben mutatott arcok, a tárgyakra komótosan ráközelítő kamera és az emlékezés „úsztatott” képei – egy meglehetősen régi, ma már iskolásnak ható operatőri stílus hatását éreztetik. Caragiale drámája igényesebb és inveneiózusabb feldolgozást érdemelt volna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6177