KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/január
FILMSZEMLE
• Csala Károly: Magyar film, egy évtized fordulóján A Játékfilmszemle elé
• Veress József: Mi a siker, mi a bukás? Magyar film – itthon 1980-ban
• N. N.: 1979–1980 magyar filmjeinek látogató-számai
• N. N.: Számok, tények, vélemények Magyar filmek külföldön 1980-ban
• N. N.: A Hungarofilm levelezéséből
• N. N.: Játékfilmdíjak 1980
• N. N.: Külföldi lapok – magyar filmekről

• Almási Miklós: Hozott anyagból Boldog születésnapot, Marilyn!
• Berkes Erzsébet: Finnugor holtomiglan
• Zsugán István: Egy karakter története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Czigány György: Filmről, zenéről Beszélgetés Gaál István filmrendezővel és Szőllősy András zeneszerzővel
• Matos Lajos: Horror vacui A nyolcadik utas: a Halál
• N. N.: „Filmalkotói Társulást hozunk létre”
• Rubanova Irina: Néva-parti vallomások A leningrádi filmiskoláról
LÁTTUK MÉG
• Schéry András: Forgalmi dugó
• Csala Károly: Reggeli vizit után
• Kemény György: Kérek egy elefántot
• Hegedűs Tibor: Fekete-fehér – színesben
• Harmat György: Csapda az erdőben
• Zilahi Judit: Lövések holdfényben
• Dániel Ferenc: Szakadék szélén
• Palugyai István: Vér a síneken
• Schéry András: Start két keréken
• A. Kovács Miklós: A cárlány és a hét dalia
• Ambrus Katalin: Ketten a lakókocsiban
• Báron György: Az első áldozás
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Túl a televízió gyermekkorán Beszélgetés Liszkay Tamással, a televízió drámai főosztályának vezetőjével
• Bor Ambrus: Keresi, keresi, nem leli... Van neki? Sítúdió ’80
• Mészáros Tamás: „Félreéltem én...” Jegor Bulicsov
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 3.
• Gyárfás Endre: Oktatás vagy/és revü? Egy forgatókönyvíró jegyzetei
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hívj a messzeségbe!
• Karcsai Kulcsár István: Babaház
• Karcsai Kulcsár István: Mamma Róma
KÖNYV
• Szőnyi Klára: Szó és kép Nemeskürty István filmtörténete németül
• Pánczél György: Egyveleg
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Viszontlátásra odafönt

A frontkatonák csodálatos élete

Vajda Judit

Az eddig vígjátékban utazó Albert Dupontel ezúttal Jeunet-től merít sokat.

 

Pierre Lemaitre 2013-as könyve, a Viszontlátásra odafönt a francia realista nagyregények legnagyobbjait idézi: Flaubert-t, Balzacot, Stendhalt, Maupassant-t, Zolát. Azokat a szerzőket, akik sok-sok külső leírás során érték el, hogy mindvégig tisztában legyünk hőseik gondolataival, így tárva fel a lelküket. Az I. világháború végnapjaiban és az azt követő két évben játszódó műben két bakát ismerünk meg, akiket a vakvéletlen közös végzettel ajándékoz meg. Albert Maillard és Edouard Péricourt közlegények a háború utolsó perceiben esnek majdnem áldozatául egy elvakult és becstelen hadnagy, Pradelle becsvágyának – Albert végül Edouard-nak köszönhetően megmenekül, Edouard viszont elveszti a fél arcát. Miután sorsuk így összefonódott, a két férfi a háború után is együtt marad, és balszerencséjükre az elvetemült Pradelle-től sem szabadulnak.

Lemaitre regényének fő állítása, hogy legtöbb résztvevője számára a háború nem ért véget a békekötéssel: van, aki traumáját és életre szóló sérülését cipeli tovább (Albert és Edouard, természetesen), van, aki minden áron való győzni és érvényesülni akarását (a katonák holttestével nyerészkedő, szélhámos Pradelle). Ezt a gondolatot az író úgy viszi végig, hogy közben az olvasó előtt egy felkavaró történet tárul fel, melynek végén mégis mindenkivel az történik, aminek történnie kell.

A főleg színészként ismert Albert Dupontel író-rendezőként eddig kizárólag vígjátékokat jegyzett, amely műfajtól most sem sikerült teljes mértékben elszakadnia. Nála valahogy semminek sincs mélysége: a gonosztevő Pradelle-ből a hősi halottak sírjain ugrabugráló idiótát csinál, Edouard keserves és magányos danse macabre-ját charlestont járó hölgyekkel feldobott vidám murivá változtatja, egyes jeleneteket pedig olyan idétlenül sűrít, hogy ami Lemaitre-nél még megrázó (Albert elsírja magát az Edouard apjával közös vacsorán) vagy sorsdöntő volt (Albert és a szobalány, Pauline utolsó „duettje”), az nála komikus lesz.

Az alkotó ezen kívül valami olyasmivé deformálja a regényeredetit, ami egyáltalán nem adódik belőle magából – és amiből születtek már ennél sokkal jobb verziók. Dupontel szinte a könyvnél is fontosabb mankóként használja ugyanis Jean-Pierre Jeunet munkásságát, elsősorban a rendező 2000-es évekbeli műveit, azaz az Amélie csodálatos élete, a Hosszú jegyesség és a Micmacs – (N)agyban megy a kavarás hármast. Az a fajta mesés mikrorealizmus és hétköznapi mágia, ami Jeunet említett alkotásainak sajátja, ugyan megvan a Viszontlátásra odaföntben is, lásd Edouard elvarázsolt, excentrikus figuráját és az eltorzult arcát eltakarni hivatott, saját maga által alkotott csodaszép maszkokat. Ahogy nagy szerepe van a könyvben a fatális véletlennek, a sorsnak is. Csakhogy ennek szerepét Dupontel a meglévőnél sokkal erősebbre nagyítja: itt mindenki hatással van mindenkire, a karakterek szinte mindegyikét láthatatlan kölcsönhatások, utólag kiderülő kapcsolódások, véletlenek hálója köti össze egymással, de olyan erősen, hogy itt a regény fent ismertetett fő állításával szemben ez lesz a központi gondolat – akárcsak egy Jeunet-filmben. A cselekményen elkövetett erőszakos módosítások is mind ezt a célt szolgálják: Pradelle sorsa azért alakul teljesen máshogy, mint a könyvben, hogy megismételhesse egyik áldozata majdnem-végzetét, a miniszteri vizsgálóbiztost a főhősök uszítják a háborús halottakkal üzérkedő volt katonatisztre, de az író-rendező még egy plusz karaktert is kitalál, hogy ily módon is összeköthesse Albert-t az egyik mellékfigurával, és ennek segítségével erőltetett happy endet kanyaríthasson a sztori végére. Mindemellett szinte eltörpülnek az olyan egyezések a Jeunet-életművel, mint az erős vizualitás, a burleszkszerűség vagy a Micmacsből ismerős „barkácsromantika”.

Dupontel munkája azonban még így is sokak számára lesz szerethető (és itt persze elsősorban azokra gondolunk, akik a vásznon találkoznak első ízben a Viszontlátásra odafönttel), hiszen olyan magával ragadó a meséje, hogy ebben a formában is képes katarzist kiváltani. A film legnagyobb erénye mégis az marad, hogy felhívja a figyelmet Pierre Lemaitre csodálatos alkotására.

 

VISZONTLÁTÁSRA ODAFÖNT (Au revoir lá-haut) – francia, 2017. Rendezte: Albert Dupontel. Írta: Pierre Lemaitre regényéből Albert Dupontel. Kép: Vincent Mathias. Szereplők: Nahuel Pérez Biscayart (Edouard Péricourt), Albert Dupontel (Albert Maillard), Laurent Lafitte (Henri Pradelle), Niels Arestrup (Marcel), Mélanie Thierry (Pauline). Gyártó: Gaumont / Manchester Films. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 110 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13623