Képregény

Beszélgetés Didier Comèsszel

Ardennes pogányai

Tóth András György

Didier Comès a belga művész-képregény egyik legismertebb szerzője. Maga írja a forgatókönyvet a történeteihez, melyeket egyéni stílusú, fekete-fehér, néhol már-már a foltfestészettel rokon rajzokban valósít meg. Nyomasztó légkörű képregényeiben pszichológiai drámák keverednek természetfeletti jelenségekkel.

– Mivel magyarázza, hogy a képregény a francia nyelvterületen jutott ilyen magas fejlettségi fokra?

– Azt hiszem, Belgiumban a legfontosabb ok az volt, hogy mindjárt a legelején, a harmincas években gyermek- és kamasz képregény-újságok indultak, előbb a Spirou, majd később a Tintin, amelyek állandó publikációs lehetőséget nyújtottak a rajzolóknak. Franciaország is követte Belgium példáját, Németországban viszont a háború után az amerikai comicsokra álltak rá, nemigen voltak hazai termékeik. Az 1949-es ifjúságvédelmi törvény cenzúrája megvédte az itteni piacot az amerikai inváziótól.

– Nem gondolja, hogy a francia szellemiség is közrejátszott az első képregény-újságok népszerűségében?

– Inkább a véletlennel magyaráznám. A háború előtt sok amerikai képregény jelent meg nálunk is, de a háború alatt és után nem lehetett hozzájuk jutni. Lássuk be, a képregény első fénykora Amerikában volt. Skandináviában és a németeknél talán azért nem tudott meghonosodni, mert földrajzilag elszigeteltebbek voltak. De ma már Finnország, Dánia, Svédország, Norvégia is rajong a képregényekért, most kezdenek saját szerzőket nevelni. Meg kell ismerniük a képregényt ahhoz, hogy ők is rajzolhassanak. Lassan Oroszországban is felismerik, mi is az a képregény. Kelet-Eruópa ugyanúgy előjön majd a fiatal képregény-rajzolókkal, ahogy Japánban is történt.

– Kik voltak a mesterei?

– Néhány fiatal rajzolóra szinte féltékeny vagyok. Későn kezdtem, tíz éven át ipari rajzolóként dolgoztam egy textilgyárban, nem volt pénzem a képzőművészeti főiskolára. Munka után otthon rajzolgattam, nézegettem az amerikai stripeket. Nagy hatással volt rám az a kissé expresszionista amerikai stílus, amit az akkori nagymesterek, Milton Caniff és Frank Robbins műveltek. Később felfedeztem az olasz Hugo Pratt világát. Nála pontosan arra találtam rá, amit tudat alatt kerestem. Nem túlzás azt mondani: újradefiniálta a képregényt. Például a Sós tenger balladájában, egyik első nagyregényében, ahol a gyakori szöveg nélküli képek egyfajta lélegzést, csendet visznek a történetbe. A francia Tardi és az argentin Muñoz ugyanazokból a forrásokból merítenek, táplálkoznak, mint én, azonos módon gondolkodunk, de nem hatunk egymásra.

– Eddig megjelent képregényeit részletekben is publikálta. A fejezetekre osztás kényszere nem korlátozza a művészi szabadságot?

– Az A suivre magazinban közölt nagyívű képregények vívmánya a hetvenes évek végén a teljes szabadság volt. Elmehettünk 120 vagy 140 oldalig is, ahogy a történet megkívánta. Az eredeti cél a folytatásos regények, az irodalmi fejezetbeosztás felidézése volt. Ma már ez hagyománynak számít, és egyáltalán nem korlátozza az alkotót, egy-egy fejezet tetszés szerint lehet 8 vagy 15 oldalas.

– Nem kell olyan eseménnyel befejezni egy fejezetet, hogy az olvasó kíváncsi legyen a folytatásra?

– Ez lenne az ideális. A fejezetet legtöbbször önálló modulnak tekintjük, amely a történet egy egységét meséli el. Nem állítom, hogy az előzmények ismerete nélkül is működnie kell, de elég sűrűnek kell lennie ahhoz, hogy az olvasó élvezni tudja.

– A holló árnyékában még játszik az oldalszerkesztéssel és a montázzsal. Később eltűnnek ezek a kísérletek, egyszerűsödik az elbeszélés.

– Ennek két oka van. A hollóban valóban kísérleteztem képbeszúrásokkal, és mivel akkor még színekkel dolgoztam, azokat is bevontam a kísérletbe. Így viszont sokkal bonyolultabbá vált az olvasás. Rájöttem, hogy minél jobban bonyolítjuk a rajzot és az oldalszerkesztést, annál többet vesztünk a feszültségből és az olvasó figyelméből. A képregény kódjának megfejtése erőfeszítést kíván, ezért életbevágó, hogy a rajz a lehető legegyszerűbb, a legolvashatóbb legyen. Hergének például tökéletesen sikerült ez a Tintin-sorozatban, kellemes olvasni, mert világosan van megrajzolva.

– Történeteiben a hosszabb hangtalan részeket sűrű szöveges képkockák követik. Ez az állandó ugrálás nem akadályozza a befogadást?

– Véleményem szerint a legfontosabb az a fehér sáv, amelyik a képkockákat elválasztja egymástól. Ide tud bebújni az olvasó képzelete, melyet szerintem erősebben stimulálnak a szöveg nélküli oldalak és képkockák. Itt ugyanis az olvasó úgy látja a dolgokat, ahogy akarja. Azonban mindig eljön egy pillanat, amikor a szerző kénytelen szöveggel tájékoztatni. Különben 300 oldalas képregényeket kellene rajzolni. Egy kicsit így járnak a japánok a mangáikkal: náluk, ha valaki megérkezik egy repülőtérre, az három oldalt vesz el, érdektelen a jelenet. Hajdan ha egy kukorékoló kakast rajzoltunk, háttérben a felkelő nappal, mindenki rögtön tudta, hogy reggel van. De ha nem akarjuk ezt a klisét ismételni, kénytelenek vagyunk más trükköt találni, vagy pedig oda kell írnunk néhány szót: „Másnap reggel...”

– Azért hagyott fel a legtöbb képregényes eszköz (hangutánzó szó, szimbólum, mozgásvonalak) használatával, hogy növelje az olvashatóságot, vagy hogy hangulatot teremtsen?

– Mindkét okból. A képregényre jellemző eszköztár nem feltétlenül illik az általam mesélt történetekhez. Nem tudom elképzelni, hol használnám például a szereplő buborékában kigyulladó lámpakörtét, mely ugye azt jelzi, hogy az illetőnek támadt egy ötlete.

– Képregény-rajzolás közben nem érzi a zene hiányát?

– Egy svájci rajzoló, Cosey az albumai hátuljára diszkográfiát ír a következő megjegyzéssel: „A könyv olvasása közben hallgatandó.” A képregényből tényleg sok minden hiányzik, egy előnye mégis van a filmhez képest: szabadon mozoghatunk a történetben, visszalapozhatunk vagy elidőzhetünk egy képkockán, míg a moziban csak passzívan ülünk.

– Mi az oka, hogy albumaiban visszatérő motívum a pogány vallás?

– Erősen katolikus szellemben neveltek, megkereszteltek, voltam elsőáldozáson... Idővel aztán rájöttem, nekem ez az egész egyáltalán nem tetszik, mivel minden dogmát ellenzek. Fiatalon sokat foglalkoztam az okkultizmussal, a fantasztikummal, no meg az észak-amerikai indiánok kultúrájával. Náluk találtam rá egy utópisztikus, idealizált világlátásra, mely talán alternatívája lehetne mostani életünknek. Meggyőződésem, hogy másképp kell viszonyulnunk a természet erőihez. Vannak azonban olyan csoportok, melyek a pogány vallás újjászületését prédikálják és közben majdnem fekete mágiát művelnek. Felkértek, csatlakozzam hozzájuk, legyek tiszteletbeli tag, de elutasítottam, mert – mint mondtam – óvakodom minden dogmától, ahogy a politikai pártoktól is.

– Akkor tehát a La Bellette-ben leírt kultusz és a többi boszorkányság mind valóban létezik az Ardennekben?

– Teljes mértékben, ha nem is feltétlenül a mi vidékünkön. A boszorkánysághoz Bretagne-ban és Normandiában is gyűjtöttem anyagot.

– Miért kötődik annyira képregényeiben szülőföldjéhez, az Ardennekhez?

– Írhattam volna olyan történetet is, amely Hongkongban játszódik, csakhogy soha nem jártam Hongkongban, egyáltalán nem ismerem. Miért fárasszam magam azzal, hogy általam soha nem látott helyekről dokumentációt gyűjtsek, mikor itt van körülöttem egy tökéletes díszlet? Igaz, amikor olasz olvasókkal beszélgettem, lelkendeztek, hogy ez a boszorkánylakta vidék épp olyan, mint náluk. Megvolt tehát a díszlet, már csak drámai elemek kellettek, lehetőleg valami rejtett, titkos dolog.

– A mai francia nyelvű képregényekben gyakran több meztelen nőt látni, mint amennyit a történet indokolna.

– A mai képregény gyakran túlzásokba esik mind az erotika, mind az erőszak terén: a történet néhol csak kifogás, hogy vért és szexet rajzoljanak. Ennek két oka van. Először is a szerzőknek éveken át vissza kellett fogniuk magukat. A kamaszoknak szóló magazinokban nagyon szigorú cenzúra volt. Egy időben még azt se lehetett lerajzolni, hogy pisztolyt fognak valakire. Ha túl rövidre sikerült egy szoknya, meg kellett hosszabbítani. Amikor a hatvanas évek végén eltűnt a cenzúra és fürödtünk az alkotói szabadságban, néhány szerző átesett a ló másik oldalára. Rájöttek, hogy igen kelendő az erotika és az erőszak. Olyan ez, mint manapság az Elemi ösztön és a többi erotikus thriller sikere a mozikban. Amikor Milo Manara piacra dobta a Le Déclic [egy kifejezetten erotikus album] színes változatát, többet adott el belőle, mint művészi célú képregényeiből.

– Kik olvasnak felnőtt képregényeket?

– Az biztos, hogy a közönségünk jóval kisebb, mint a „hagyományos” képregényé. Minket elsősorban egyetemisták olvasnak, képregényeink szellemi nyitottságot és bizonyos irodalmi gyakorlatot feltételeznek. Az élvezet nálunk erőfeszítést kíván, ahhoz például, hogy Hugo Pratt Velencei meséjét [Total Productions Bt., Budapest, 1996] szeretni tudja az olvasó, ismerni kell a szabadkőművességet, a szimbólumokat stb. Nyitottság szükséges hozzá, nem is annyira intelligencia. Az A suivre-hez hasonló magazinok nagy baja mostanában, hogy a jelenlegi olvasóközönségünk ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, csak már idősebb. Nehéz fiatalokat magunkhoz vonzani, mert növekszik a videójátékok befolyása, elszívja őket a képregénytől.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/07 46-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=109

Cikk értékelése:

szavazat: 2389 átlag: 5.47