KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Tündérdomb

Umcá, umcá, umcáccá…

Báron György

Szőke-film, nyolc és feles kerettel, roma életképpel.

 

Szőke András kerek bohócfeje tölti be a vásznat a Tündérdomb nyitóképein – ez az ismerős, esendő és mulatságos arc, egyike a legelképesztőbbeknek, amelyek az utóbbi két évtizedben magyar vásznon feltűntek. Fél győzelem ez az arc és ez az alak, a zömök mackóformájával, a murisan kacsázó lépteivel, az ártatlan, csodálkozó szemével; gyerekarc és gyerektest nagyra nőve, vérbeli filmclown, a Chaplinek, a Tatik, a balga szentek családjából. Az arc – Szőke András, a filmbéli és a valódi rendező, amint éppen a filmet forgatja – a kamerába és a kamerának beszél, az operatőrt instruálja épp, követné, amint bemegy a szociális otthonba, ahová a főnöknő hívta, hogy bokros tévés tapasztalataival segítse munkáját. Csoportterápia-szerűséghez akarja használni, alighanem, a mozgóképeket, ám a nagyszájú rendező átveszi az irányítást, kioktatja a megszeppent hölgyet a művészet mibenlétéről, a filmes felelősségéről, majd leitatja, s azonmód meg is dugja. Aztán ahelyett, hogy segítene a rászorultakon, ráveti magát egy érdekes régi történetre, amit a lány mesélt egyik öreg cigány ápoltjukról, mert neki csak a nő kell meg a sztori, önző állat, ilyenek a filmesek.

A történet a harmincas években játszódik az újabb Szőke-filmek helyszínén, Taliándörögdön, hőse egy Balázs nevű romagyerek, aki a fejébe vette, hogy repülőgépet épít, amióta falujuk határában kényszerleszállt egy kétszárnyú propelleres. A prológot követően Balázs históriája elevenedik meg a vásznon – ahogy az idős cigányember, vagy szavai nyomán a hősnő, vagy kettejük emlékeit képekbe fűzve az ambiciózus filmrendező jeleníti meg, nem tudni.

Jó erős kezdés, mert arról szól, amiről minden Szőke-film: hogy a rendező-főszereplő megpróbál összerakni, elmesélni egy történetet, s ez nem sikerül neki.

Nos, ezúttal sem sikerül, de most nem azért, mert a történetek alapjában elbeszélhetetlenek, hanem azért, mert nincs történet. A történetmesélés kudarcát meggyőzően csak akkor lehetne ábrázolni, ha volna sűrű, erős, életteli történés (mint volt a Vattatyúkban vagy az Európa Kempingben). A Tündérdomb históriája azonban addig tart, amíg el nem kezdik mesélni. Onnantól kezdve a korabeli taliándörögdi roma közösség életéből látunk színes képeket, olyan mórikálós stílben és hangfekvésben, ahogyan azt a népszínművek írói és rajongói elképzelik. A cigányok koszban élnek, kiabálnak, káromkodnak, verekszenek, időnként meg muzsikálnak és ölelkeznek. Ez a tónus a Szőkét vélhetően megihlető Kusturicánál is eléggé émelyítő tud lenni (az Undergroundban, például), ám a nagyszerb-bosnyák rendező jobb műveiben mindezt erős irónia, s elvitathatatlan vizuális talentum ellensúlyozza. Szőke újabb filmjeiből mindenekelőtt ez utóbbi hiányzik; a Tündérdomb epizódjai ezért kínosan amatőr marháskodásokká lesznek, ugyanakkor hiányzik belőlük az amatőrizmusnak az az őszinte, gyermeki bája, ami a rendező korai filmjeit oly elragadókká tette. Jobb sorsra érdemes emberek hada ripacskodik itten, Fábry Sándortól Galkó Balázsig, az ugyancsak jobb sorsra érdemes Markert Károly érdektelen, unalmas képein. Maga Szőke volna, persze, elsősorban jobb sorsra érdemes (meg a néző, e sorok írója például, kinek Szőke felbukkanásakor remény töltötte el a szívét, hogy teremhet mégis filmkomédia a magyar ugaron, ezért is oly szomorú mostanság, a rendező újabb próbálkozásai láttán). Mert az arc, a „szőkeség” csak fél győzelem. Nem elég jópofáskodni a prológban, hogy most mi itten csináljuk a filmet, lesz, amilyen lesz, ha rossz, akkor majd arról szól. Nem elég beküldeni a képbe Marinkát, Merzát, Galkót, Fábryt, a régi haverokat, hogy gyertek, bolondozzatok, nyomjátok romába mostan, umcá-umcá-umcáccá, lehet bazsalyogni meg bazseválni, akár a kocsmai cigányviccekben – s aztán bevágni a felhők fölött szálló kétmotoros repülőgép esztétikus, hidegfényű képeit, hogy az majd fölröpteti az anyagot költői és filozófiai magasságokba; meg Szőkét, a filmest, amint nem tud semmit sem kezdeni azzal, amit csinált, mert tényleg nem lehet vele semmit sem kezdeni. Kínos nézni a nagyon tehetséges Szőke András egyre fakóbb önismételgetéseit: hogy nem tud kilépni „önköréből”, átlépni az árnyékát; hogy a korai vad marháskodások után, melyek meggyőzőek voltak, mert erő lüktetett bennük, invenció és ígéret, nem képes megtalálni azt az érett filmformát, amellyel beteljesítené az eddigi munkásságával ébresztett reményeket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3377