KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Nyugalom

Anyámasszony

Muhi Klára

A családi pokol hétköznapjai. Bartis Attila regényét Vizi Mária adaptálta a Duna Televízió képernyőjére.

 

Körülbelül mostanában dől el, hogy az egy háztartásra jutó – úgy napi félszáz – véges és végtelenített sorozat, béfilm, moziklasszikus, közepesen friss blockbuster, és „csak-a-duna televízióban-látható” ínyencfilm – mennyiségileg mindenképpen elképesztő – kínálata mellett van-e értelme feltámasztani a régi jó magyar tévéjátékot. Amiről ugyan hosszú évtizedekig senki sem tudta pontosan, hogy mi is valójában – „szegény mozi” kisképernyőre, valami soap-előd, netán „klasszikusok díszdobozban” – ám a terminológiai bizonytalanság senkit sem érdekelt, mert a hazai közszolgálati televíziózás fénykorában – a hetvenes-nyolcvanas években – a műfaj egyszerűen virult. Negyven-ötven (!) tévéjáték is készült évente. Zsurzs Évától Esztergályos Károlyig, Fehér Györgytől Dömölky Jánosig, Molnár Györgyig rangos-rutinos direktorgárdát is kitermelt a műfaj, s miközben a hazai mozi szép lassan padlót fogott, a Fekete város, az Abigél vagy az Indul a bakterház tetszésindexe – bizarr összehasonlítás – felülmúlta korcs utódai, a Barátok közt vagy a Jóban-rosszban milliós nézőszámait.

Szóval miért is ne? – gondolhatták a kurátorok és kulturális döntéshozók az ORTT és a közszolgálati tévék tájékán. Olcsón, értékeset, két film közt éppen ráérő profi filmrendezőkkel, hazai színészekkel, mint régen. Éljen az újra feltalált minőségi tévéjáték!

A dolog azonban sajnos nem ennyire egyszerű. Vegyük például a Duna Televízió – Bartis Attila azonos című regényből készült – A nyugalom című 50 perces produkcióját, mely annak a néző sokaságnak szólna, amelyik már nem nagyon olvas, mégis, ha egy vonzó bemondónő kortárs fiatal író művének televíziós adaptációjára invitálja, nem kapcsol át. Sőt, tulajdonképpen rögtön kedvet kap a fiatal, igen tehetséges Trill Zsolthoz, aki a történet szerint reménytelenül hadakozik zsarnoki anyjával, megörül a gonosz díva-anyát alakító Szirtes Áginak, aki megkeményedett, időtől összekuszált vonásokkal is nagyon szép, s most is bátran, kitárulkozón játssza Veér Rebeka művésznő hullását. Egyáltalán, érdeklődéssel követi a jelenbe vetített szophoklészi sorskanyarokat a pesti művésznőről, aki az átkosban – miután lánya disszidálása miatt Kleopátrából visszaminősítették első szolgálóvá –, elevenen temeti el magát lakásában, az író fiúról, aki évtizede szolgálja konokul ezt az őrületet, s táplálja vele írásait, valamint az öngyilkosjelölt lányról, akit a fiú megment, s aki cserébe szívesen megmentené az anyától a fiút. Ám mire a rendezőnő idáig jut, felteszi a palettára a hatásos alapszíneket, s mi a kifejlésért cserébe már-már megbocsátjuk a túlzenélt passzázsokat s a túl sok narrálást, súlyos üzemzavarok lépnek fel. Egyre kevésbé értjük, melyik jelenet mikor is játszódik, melyik évtizedben, nem világos, miért követ el öngyilkosságot mégis az előbb még boldog szerelemben fürdő fiú kedvese, vajon mi lehet a disszidált nővér valós szerepe anya és fiú életében, s mit keres a filmben maga az író, Bartis Attila, ráadásul fotográfusként? Majd mikor a fiú az anya sírjánál – ahol egyébként Vizi Mária az adaptáció fonalát gombolyítani kezdte – bejelenti, hogy valójában ő volt anyja gyilkosa, a sok dramaturgiai hiátustól az egész építmény beomlik.

De minden rendben, sőt, egy sajátos logikával az ORTT kurátoroknak is igazuk volt, ha ezen a ponton a felajzott képzeletű néző előveszi a közben már negyedik kiadást megért Bartis Attila regényét: igazi, mély, komplex prózairodalommal lesz ugyanis találkája. Egy rettentő leszámolással, végkiárusítással, Hajnóczy Péter, Tar Sándor, Bodor Ádám „elátkozott” irodalmának folytatásával és összegzésével, a rendszerváltás mozgóképen éppenséggel teljesen feldolgozatlan témájának kulcsregényével. Melyben a filmhez értőt a Nyolc és fél örvényszerű szerkezetére emlékeztető „regény a regényben” elbeszélőtechnika hibátlanul komponált, a kádárizmus végóráinak miliőrajza kegyetlenül pontos, az álmok és víziók éppenséggel filmért kiáltanak.

Vizi Mária érezhette, hogy televíziós dolgozata az eredetihez mérve méltatlanul soványka és vázlatszerű, ezért aztán – sajátos függelékként – hozzáforgatott egy műhelybeszélgetést Bartis Attila, Trill Zsolt és Szirtes Ági között. Menetközben tehát tulajdonképpen műfajt váltott. A nyugalom televíziós változata így inkább egy dramatizált illusztrációkkal teli színvonalas irodalmi műsornak látszik, amin – ez esetben – szerencsére nem kell számon kérnünk a szuverén mozgóképi adaptációt.

Marad tehát a terminológiai bizonytalanság. S persze a nyitott kérdés, hogy közszolgálati televízióinknak valóban fel kell-e találniuk újra a tévéjátékot?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8701