KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Éljen soká az úrnő!

Schubert Gusztáv

 

A magyar filmbarátoknak már megint nincs szerencséjük egy klasszikussal. Az Éljen soká az úrnő! Olmi mifelénk alig ismert pályáján ugyanis olyan kitérő, mint Fellininél a Zenekari próba. És ugyanolyan kudarc is. A hasonlóság a két film, a két rendező között ezzel véget is ér, hiszen Fellini a vérbő és mágikus realizmusból szállt alá a képes beszéd kimódoltabb fantasztikumához, míg Olmi a Facipő fájának földközeli költőiségéből igyekezett a mitikus képzelet magasába emelkedni. A jelek szerint hiába. Nem konok (unalmas?) aprólékossága húzza le a filmet; a nekirugaszkodás lendülete elégtelen, a látomás földhözragadt. Ha valami ebben a filmben figyelemreméltó, az éppenséggel a módszer, az irrealitás higgadt dokumentálása, az a törekvés, hogy szörnyűségek és szörnyek nélkül borzasszon el, ott mutassa meg az ördögöt, ahol igazából rejtőzik, a részletekben.

Olmi egy dúsgazdag matróna születésnapjára invitál bennünket, valahová egy észak-olaszországi kastélyszállóba. Szemünk és fülünk egy ártatlan ifjú, Libenzio, a pincértanonc. A fiú egyre több nyugtalanító furcsaságot tapasztal; az ebédlő ablakai elé golyóálló üvegparavánokat állítanak, a pincében, mintha egy bűntény bűnjeleit látná, a vendégeknek felszolgált ínyencségek egyre gyanúsabbak, a finom békaleves talán undok pocsolyalé, egy vendég szívrohamot kap (de nincs kizárva, hogy megmérgezték), az aranyhajú Botticelli-angyalka pedig, akibe Libenzio első látásra beleszeret, talán nem is ijedt elsőbálozó, hanem kéjencek kedvére szervírozott liliom. És mindenek fölött az asztalfőn ott trónol a lárvaarcú, néma signora; amint színházi távcsövét meresztgeti vendégeire, és aranyszívókán szívja pezsgőjét, „olyan akár valami hatalmas rovar” (Olmi). Itt valami nagy-nagy titok lappang. Kétórányi sejtetés után azonban az események nem hitchcocki, hanem didaktikus fordulatot vesznek. Gyanúnk, hogy mélyértelmű rejtelmes história helyett csupán osztályharcos allegóriát látunk, végül beigazolódik. A rémisztő öreg hölgy képében maga a Gazdagság, az ifjúságot elemésztő Kapzsiság, a költészetet elpusztító Könyvelés, a természetességet gúzsbakötő Etikett ölt testet. A vendégek – bankemberek és iparbárók – élőhalottak, az ünnepség színhelye ilyenformán: kísértetkastély. Ahonnan – miként azt végül Libenzio is teszi – jobb menekülni.

Higgyük el? Egy túlélt, kiszikkadt életforma szenvtelen krónikája (amivé Olmi filmje allegorikus szörnyek nélkül lehetne) akár meggyőző is volna. Egy allegória azonban nem bizonyíték semmmire. Mert nem a megismerés eszköze, hanem megkövesült előítélet. Az animizmus a természetbúvárlatból már jó ötszáz éve kihalt, de még ma sem tudunk szabadulni attól a primitív vágytól, hogy a társadalmi jelenségeket meg ne személyesítsük, és meg ne nyugodjunk a bizonyosságban: a zsidók, a gojok; a burzsujok, a bolsik; a pápisták, a kálomisták az okai mindennek. Az életerőket elszívó Tőke? Ugyan? Olmi látomása csak egy dologra figyelmeztethet; nincs az a tehetség, amelyen az allegória úrrá ne lenne.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4330