KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Veress József: Őszi paletta
• N. N.: A Szovjet Filmhét filmjei
• Szüszmann György: Majakovszkij és a film
• Majakovszkij Vlagyimir: Előszó egy kiadatlan forgatókönyv-gyűjteményhez
• Majakovszkij Vlagyimir: A forgatókönyv béklyójában

• Zalán Vince: „Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam” Csontváry
• Sváby Lajos: Csodalényekre van szükségünk? Csontváry
• Faragó Vilmos: Legkisebb Cirkusz Circus Maximus
• Durst György: Mi újság a Balázs Béla Stúdióban?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Ide nekünk az oroszlánt is! Velence
• Zsugán István: Lázadók – okkal és ok nélkül Locarno

• Csala Károly: Titokzatos hatalmak? Érzéstelenítés nélkül
• Fábián László: A rövidfilm sorsa Az idő egészsége; Forgómozgás
• Berkes Ildikó: Előre a régi ideálok felé Jegyzetek új hollywoodi filmekről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Tűzharc
• Barna Márta: Élned kell!
• Schéry András: Stadion akció
• Palugyai István: Pihenőidő
• Zilahi Judit: A csere
• Karcsai Kulcsár István: Norma Rae
• Kulcsár Mária: Sakknovella
• Loránd Gábor: A frontvonal mögött
• Fekete Ibolya: A cukor
• Csala Károly: Fekete folyó
• Ledniczky Márton: Caddie
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: A hatalom útvesztői Szerelmem, Elektra; Negyedik Henrik király
• Mágori Erzsébet: „A vonatoknak menni kell” Hívójel
• Nemes György: Hámos helyett
• Péterffy András: Változatok elekronikus képre A video kihívása
• R. Székely Julianna: Nem a veszélyt keresem Beszélgetés Halász Mihály operatőrrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Csala Károly: Évről évre, hónapról hónapra
• Karcsai Kulcsár István: Egy színházi ember portréja
POSTA
• Scholtz Zoltán: Régóta szeretnék... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Körmöczi Lászlóné: Érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Soha nem késő I–II.

Pápai Zsolt

Non è mai troppo tardi – olasz, 2014. Rendezte: Giacomo Campiotti. Szereplők: Claudio Santamaria, Nicole Grimaudo, Giorgio Colangeli. Forgalmazó: Etalon Film Kft. 192 perc.

 

A XX. századi olasz történelem egyik legjelentősebb alakja nem művész, politikus vagy sportoló, hanem egy pedagógusfenomén, Alberto Manzi, aki nem csak a napjaink reformpedagógiai irányzatait is inspiráló, eleinte sokak által megmosolygott vagy fumigált módszereivel, de az országban a század derekán még jelentős (kétmillió személyt érintő) analfabetizmus felszámolásában játszott szerepével nyert nem múló hírnevet. Igen, ő, egy személyben nagyon sokat tett az írástudatlanság megszüntetéséért, mégpedig azt követően, hogy már jó ideje praktizáló, de még csak szűkebb közegében respektált pedagógusként felkérést kapott az 1959 és 1968 között futó tévéműsor, a „Soha nem késő” vezetésére, melyben játékos, innovatív formában ismertethette meg a nézőkkel az írás, olvasás alapjait. A műsor később számos hasonló mintájaként szolgált más országokban, az 1997-ben elhunyt Manzi pedig igazi nemzeti hős mindmáig, nevét több tucatnyi iskola viseli Itália-szerte.

Életútja olyan fordulatos és izgalmas, hogy adaptálás után kiált, ezt vette észre Giacomo Campiotti rendező, aki kétrészes – összességében kétszáz perces – tévéfilmet forgatott róla. Mesterei Spielberg és Peter Weir (Holt Költők Társasága), de a neorealista stílusiskola hatása is érezhető a filmjén – mégpedig kivált az első részen –, legalábbis ami a miliőrajzot és a témát illeti.

A Soha nem késő azzal nyit, hogy a frissen pedagógusdiplomát szerzett Manzi egy javítónevelő intézetben kap állást, amely motívum nem csak konkrét (pre)neorealista filmeket idéz meg (De Sica: Fiúk a rács mögött), de reflektál a neorealizmus általános társadalomtudatos irányultságára is. A neorealista alaphelyzetre azonban nem egy neorealista film, hanem spielbergi ízlésvilágú, ízig-vérig melodrámai történet épül. Campiotti direktor szemérmetlenül használja a legolcsóbb melodrámakliséket: az még hagyján, hogy számos jelenetet Spielberget is lepipálva hangszerel patetikussá, hogy többet ölelkeznek a szereplők, mint az Elfújta a szélben és a Titanicban együttesen, illetve hogy a kísérőzene végig túlterpeszkedik az ízlésesség határain (két dallam váltakozik végig: egy zongoraszonátaszerű-édeskés, és egy nagyzenekari-diadalmas), de mindennek tetejébe a melodrámadramaturgiát is csúcsra járatja a rendező. Elég csak arra utalni, hogy az eredetileg a színpadi melodrámából eredő, és a mozi százhúsz éve alatt rojtosra koptatott dramaturgiai megoldást, az utolsó pillanatban történő megmenekülést (‘last minute rescue’) újra és újra – úgy félóránként – alkalmazza. (Például: Manzit kirúgják a munkahelyről, de a végső pillanatban kiderül, hogy mégsem; az egyik fiú szökni akar, amivel rettenetesen nehéz helyzetbe hozná Manzit, ám az utolsó utáni pillanatban meggondolja magát; úgy tűnik, az egyik szerkesztő akadékoskodása miatt Manzi mégsem kapja meg a műsorát, aztán mégis megkapja.)

Hinnénk, egy ennyire durván klisészerű film egész egyszerűen nem lehet érdekes vagy élvezetes, a Soha sem késő esetében mégis impresszív az összkép, pozitív a mérleg. Mindenekelőtt ragyogó a film ritmusa, még ha nem is tökéletesen passzol egymáshoz a két rész: az önmagában is megálló első egységesebb, de minden fordulatával együtt is kiszámíthatóbb, a második egyenetlenebb, epizodikusabb, mozaikszerűbb, viszont meglepő irányváltásokban gazdagabb.

A rendező nem csak az információkat adagolja jó érzékkel, de a suspense-szel is kiválóan bánik, ami egy alapvetően mégis csak (melo)drámai filmben nem kis teljesítmény. Campiotti egyes szituációkban a túlhabzó érzelmességet rendre feszültséggel fojtja le: hogyan lesz úrrá Manzi a srácok ellenállásán a fiatalkorúak börtönében?; hogyan – és főképp: meddig? – képes kijátszani az őrök éberségét akkor, amikor folytatólagosan megszegi a szabályzatot, és tiltott oktatási segédeszközöket csempész a büntetőintézetbe?; hogyan akadályozza meg a fiúk szökési terveinek megvalósítását?; miképpen tudja a minden szavát, gesztusát kontrollálni kívánó tévés szerkesztőt meggyőzni a spontán megoldások hasznosságáról? A film legizgalmasabb jelenetei – jó néhány ilyen akad – azok, amelyek Manzi találékonyságát mutatják be: azt, hogy miképpen keveredik ki a leglehetetlenebb helyzetekből is, illetve hogyan válaszol meg a rendhagyó módszerein folyvást megütköző feletteseinek. Továbbá hogy miképp képes megnyerni a tanulásnak a legmakacsabbul ellenálló diákot is.

A Soha nem késő nem dokumentarista hűséggel elkészített biopic, hanem egy makulátlan karaktert központba állító melodráma, de még inkább modern kori hőseposz. Amellett érvel, hogy hősök nem csak messzi-messzi galaxisokban, hanem itt, a földön is vannak, és olyan megejtő természetességgel jó kedéllyel beszél, ahogyan csak az olasz filmek tudnak megszólalni.

Extrák: Nincsenek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 61-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13985