KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szovjet Filmek Fesztiválja

Moszkva nem hisz a könnyeknek

Közérdekű magánügyek

Galsai Pongrác

 

Különös és vonzó cím. Csak nem egészen érthető.

A film elején és végén Moszkva látképe úszik át a szélesvásznon, az unalom határáig megunhatatlanul ismerős, a Moszkva-folyó, a Kreml, a Vaszilij Blazsennij, az arany hagymakupolák, a sugárutak, a nagy és még nagyobb toronyházak, tavaszi plein airben és esti fényben, ha jól emlékszem, némi pengetős zenekísérettel is, oly szeretetreméltóan, amilyennek ezt a szép levelezőlapot csak szovjet operatőrök tudják lefényképezni.

Itt él Kátya, Ludmilla, Rogyin, Szerjozsa, Gosa, Vologya, Alekszandra, s még, akiknek nevét nem jegyeztem meg, vagy nincs is nevük... Itt lakik Kátya, a szomorú szemű, „megesett” munkáslányból lett vezérigazgató. Ljudmilla, a barátnője, aki átlátszó „mesék”, kis női csíziók és vastagon fölkent szemhéjfestékek segítségével akar „gazdagon férjhezmenni”, de aztán rácsapják az ajtót egy gyalázatos házasságban. Rogyion, a bájgúnár tévéoperatőr, minden nemzetiségű „tévések” enyvezett hátú matrica-figurája. Szerjozsa, az élsportoló, akit addig itatnak vodkával, míg végleg az asztal alá nem zuhan. Gosa, az aranykezű műszerész, a „pozitív hős”, az ezermester, a „happy end” a történet végén... Itt élnek-laknak a leányszállás kis madarai, akik oly izgatottan készülnek a moziba, a lavórban mossák a kombinéjukat, és a lépcsőházban tartanak lakodalmat. A valóságos és úgynevezett „professzorok”, akik selyemmel-bársonnyal kibélelt otthonukat elhagyva, a Krímbe utaznak nyaralni. A több gyermekes családapák, akik egy kis faházat birtokolnak Moszkva környékén, feleségüket, barátaikat, sörüket kiviszik a nyírfásba, ott emlékeznek a háborús időkre. A buzgómócsing riporternők, akik előre megírt válaszkartonokat nyomnak az interjúalanyok kezébe... Itt élnek-laknak-dolgoznak-ünnepelnek a Patyolat-alkalmazottak, divatos színészek, gépi berakók, gyezsurnáják, téren-sakkozók, galambokat etető öregek...

Itt, Moszkvában van egy szerelőműhely, melyben Kátya valamikor a gépeket olajozta.

Itt áll a pad, a szovjet filmek örök-egy padja, ahol elszipogta Rogyának, hogy gyermeket vár tőle.

Itt fut a metró, amelynek vonatán először találkozott Gosával.

Itt él-lakik a bánat is, a csalódás, a magány, az egyedüllét...

De miért állítja a cím, hogy „Moszkva nem hisz a könnyeknek...”?

Egyáltalán: tud-e egy város hinni vagy nem hinni valamiben? Moszkva állítólag tud. Moszkva, amelyet már a proletárhatalom öklének és „anyácskának” is neveztek, valósággal megszemélyesült a szovjet emberek tudatában. Mint Núbia párduca, Róma szoptatós farkasa vagy Frankhon frígiai-sapkás Marianne-ja. S ez a Moszkva csordultig van érzelemmel. Láttuk már sírni is. Az örömtől, a meghatottságtól, vagy éppen a kétségbeesésében, amikor sok tízezer katonáját hiába várta vissza a frontról. Moszkva olyankor ünnepélyesen is könnyezett. Csak a magán-könnyeit akarta hosszú ideig titkolni. Azt vallotta be nehezen, hogy polgárai, mint bárhol a földkerekségen, a zárt ablakok mögött, a lefüggönyözött szobákban, szobazugokban is gyakran sírnak. S nemcsak a „közüggyé” forrósult, össznépi, országos tragédiák egyéni kárvallottjaiként, hanem magánügyekben is, kis és nagy kudarcok után, reményvesztetten, mert rosszul sikerült a házasságuk, kimerültek a munkában, elpártolt tőlük a szeretőjük, vagy apátlan gyermeket kell a világra hozniok. Kátya, a film főhősének életében is vannak ilyen pillanatok. Ő is sokat sír. Magánemberként. Nemcsak a történet elején, naivakorában, a leányszállás laticel matracára borulva. De később, a „közélet” csúcsán is, amikor hivatalosan, államilag, rubrikaszerűen úgy látszik, hogy minden elképzelése teljesült. Sőt, akkor sír csak igazán kétségbeesetten. „Moszkva nem hisz a könnyeknek...”? Kátya nem hazug könnyeket gyűjt a szemébe, ejt a kézfejére, párnájára, maszatol szét az arcán.

Ó őszintén sír. Könnyei nem hazudnak.

Más kérdés, hogy Kátya sírását mindig valamilyen hazugság előzte meg. A sors, ugyebár, még a szocializmus építésének magas fokán is nehezen kiszámítható. Figyeld meg Kátyát és szűkebb környezetét: vesztesekből lesznek a nyerők, acélos tüdejű emberekből a levegő után kapkodok, szerencselovagokból a kárvallottak, és fordítva, „c’est la vie”, az élet hullámlovasai vagyunk, egyszer fent, másszor lent, a boldogulásra nincs recept, ezt is tudomásul vették már a MOSZFILM-stúdióban. Vagy mégis lenne valamilyen szabály? Talán csak jóakaratú intelem inkább. Ez így hangzik: a hazugságokért rendszerint fizetni kell. Ha mással nem, rossz közérzettel, lelkifurdalással, néhány centiliter könnyel. A közéletben is? Erről nem szól a film. Kátya először azért sír, mert barátnője rábeszélésére „professzorlánynak” adta ki magát, ott vágta le a karrierista Rogyion a kanapéra, egy házibuli után, a professzorék vidám bukfencezéssel elfoglalt kölcsönlakásában. Később akkor erednek meg a könnyei, amikor nős férfiismerőse, akinek szerelmet mímelt, reggel azzal a zavart siettetéssel surrantja ki az ajtón, amit a „tilosban” járó nők mindig nehezen viselnek el. Leghosszabb sírását pedig egy ártatlan hazugság okozza. Nagy szerelmének, Gosának nem meri bevallani, hogy magas pozíciót tölt be, egyszerű munkásnőnek vallja magát, s amikor meg kell mondania az igazat, a férfi önérzetesen szakít vele...

Ki ez a Gosa? Akinek jobban kell egy munkásnő a gyárigazgatónőnél?

Ki ez a „mennyből a műszerész”? A hétköznapok Mereszjevje? Az aranykezű barkács? Az annyiszor kipróbált „pozitív hős” mintapéldánya?

Röviden így jellemezhetném: Alekszej Batalov.

S mi teszi Gosát már a metróvonaton, a megismerkedés pillanatában oly rokonszenvessé? Az esetlenül fölrakott bőrsapkája? A mosolygó szeme? A kissé ferde, duzzadt orra? A csöndes rámenőssége? A szókimondása? Vagy egyszerűen az a tény, hogy a szerepet Batalov játssza?

Gosa már az első öt percben így nyilatkozik:

„Én tökéletes ember vagyok. Nekem nincs semmilyen hibám.”

S szinte hihetetlen: ezt az ostobaságot el is hisszük neki.

Az. „égből pottyant” műszerésznek legföljebb egyetlen hibája van. Hogy férfinak tartja magát, s a nőt nőnek, emancipáció ide-oda, ő akar lenni az úr a házban. De vajon hiba-e ez? Hiszen a nők titokban ugyanezt akarják.

Mennyire igyekeztek a hivatásos embergyúrók, hogy a „pozitív hőst” zsdánovi instrukciókból, az íróiskola tanrendjéből, a világirodalom ellesett fogásaiból, a tapasztalatok részelemeiből valamiképp összetapasszák-fabrikálják-módolják. Hogy legalább egy szerény, botlábú, életre gyanús „pozitív hős” megszülessék. És tessék! Most itt a példa! A gordiuszi csomó elvágásával. Gosa-Batalov kedves-szerénytelenül kijelenti: Én vagyok, akit kerestetek, nézzetek rám, utánozzatok, több mondanivalóm nincs a tárgyban! Ez a nyilatkozat oly önironikusan szemtelen, hogy egyszerűen el kell fogadnunk.

Nem csoda, hogy Kátya kilenc nap, kilenc éjjel sír Gosa után, míg végre sikerül újra rátalálnia.

A Moszkva nem hisz a könnyeknek tavaly Oscar-díjat kapott. Úgy hiszem, nem utolsó sorban Batalov alakítása miatt.

Vlagyimir Menysov, a rendező nevét csak mostantól kell megjegyeznünk. Amerikában s tőlünk nyugatra egy kihűlt „elidegenedett” érzelmi válság-állapotban produkálják a divat nosztalgia-termékeit. Míg a Szovjetunióban az eleddig koordinált érzelmi fölösleg áramlik be a filmművészetbe. Ez jelenti a film újdonságát s egyben lokális eredetiségét is. A rendező Kátya „cronique sentimentale”-ját állítja elő, nagy fejezetekben, „szélesvásznúan”, de maga egy pillanatig sem válik érzelmessé, s a fejezeteket aprólékos műgonddal dolgozza ki. Közben rövidzárlatot csinál. Elsötétít. Ami nem érdekli, egyszerűen kihagyja. Hogyan jutott Kátya a vezérigazgatói posztra? Kik támogatták? Milyen áldozatok árán nevelte föl a kislányát? Erről nem szól a krónika. A történet legalább tizenöt éve egy lámpaoltás s egy lámpagyújtás között zajlik le. A hősnő krónikájából éppen a „hősiesség” oly kézenfekvő rekvizitumai hiányoznak. Menysov ugyanakkor Kátya „érzelmi életrajzához” a vele összefüggő magánéletek egész sorát csatolja. Feltöltve a szovjet hétköznapok ironikusan kezelt epizódjaival. (Gondolok itt a leányszálláson rendezett esküvőre vagy az üzemi tévé-felvételekre.) Tíz-tizenöt évet sötétben hagy: de a hátteret, egy moszkvai utcaképet, metróállomást, szobabelsőt, falvédőt, vagy függönyrojtot nagyon élesen megvilágít. A környezetnek ezt az atmoszférikus zsúfoltságát, bársonymeleg vagy érdes tapintatát, káposztaleves- és kölniszagát más országban a legnagyobb körültekintéssel sem tudják előállítani.

És a színészek is: elsősorban a Kátyát alakító Vera Aljontova is e sajátos miliőbe illeszkedve tud a szerepéhez híven sírni, boldogulni, álmodozni, csalódni, megöregedni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/11 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7266