KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szomszéd szeretők

Truffaut, húsz év múltán

Bikácsy Gergely

 

Két évtizeddel a Bársonyos bőr után készült Truffaut huszadik filmje (a rövid Kamaszokat, s a Húszévesek szerelmének epizódját nem is számolva). Azóta bemutatták már a huszonegyediket (Végre vasárnap!). Húsz éve vezeti saját gyártó vállalatát, s mint mondta, már csak a dolgozók miatt sem teheti meg, hogy ne rendezzen minden évben filmet. „Le patron du cinéma français” – a francia film gazdája, írják róla egy ideje. Truffaut a zeniten. A Bársonyos bőrt, melyben egy negyven év körüli beérkezett polgár-irodalmár végzetesen beleszeret egy fiatal nőbe, s ezért felesége agyonlövi, megrökönyödve fogadta az új hullám lázában égő kritika. „Pontosan olyan filmet készített, mint az úgy megvetett papa mozijának konzervatív rendezői” – hangzott az elmarasztalás. Truffaut aztán ment tovább a maga útján: új hulláin azóta már rég nincsen, a régi Truffaut sincs, csak a felnőtt-Truffaut, a gazda-Truffaut van.

Mi itthon valamiképpen saját nosztalgiáinkhoz ragaszkodunk. Így volt máskor is. Történt bármi a világban és a filmművészetben, nekünk a francia film még évtizedekkel később is a Ködös utak és a Szerelmek városa maradt. Aztán végre megismertük az új hullám néhány darabját, Godard-t, Truffaut-t, Chabrolt, s történjen azóta bármi, e hármas alkotói járhatják évtizedek óta saját, indulásuktól és egymástól olyannyira eltérő útjukat, mi ugyanúgy szeretnénk őket látni, mint akkor.

Nosztalgiákkal lehetetlen megküzdeni. Talán nem is szabad. „Találkozás egy fiatalemberrel?” – ha egy filmmúzeumi vetítésen szembekerülünk a Jules és Jimmel, inkább önmagunknak, mint a rendezőnek címezzük keserű vádjainkat, úgy igazságos.

Miként a Bársonyos bőr, a Szomszéd szeretők is szerelmi gyilkossággal végződik. Igazi, tankönybe illő melodráma ez a film. Egykori szeretők véletlen találkozása, ájulás a csók után, kandallóba dobott s elhamvadó régi fényképek, titkos találkák. Botrány a kertben, a hősnő idegösszeomlása. Elegáns szanatórium, megértő férj. De az asszony nem tud szakítani szerelmével, s együtt sem élhetnek. Az utolsó, titkos, éjszakai találkán egy üres házban táskájából kis revolvert húz elő...

Aki minderre elborzad vagy gúnyosan kacagni kezd, annak feltétlenül meg kell néznie a filmet. Olyan vállalt melodrámát láthat, melyben az ízlés vizsgázik kitűnően, melyben a filmi tehetség méretik meg, mely igazolja, hogy bármilyen téma, bármilyen „műfaj” alkalmas jó mű létrehozására. Truffaut bravúros könnyedséggel labdázik a melodráma giccsbe húzó ólomlabdáival. Először is kitűnően ért a filmi meséléshez. Természetessé, magától értetődővé teszi saját történetének fordulatait. Kitűnőek a dialógusok, mértani pontossággal, vegyészi kiszámítottsággal adagolja az úgynevezett „hatáselemeket”, készíti elő a csattanókat, a befejezést. Persze a kiszámítottság nemigen vehető észre közben: leköt a meseszövés, a jelenetek frissek, elvarázsol a színészi játék. Hol vannak már a botladozó kamaszok Truffaut mozivásznán? Nem a mókásan-kedvesen ügyefogyott Jean-Pierre Léaud, hanem a kedvesen-súlyosan felnőtt Depardieu játssza a férfit, s egy új színésznő, a dél-francia Fanny Ardant a nőt, Mathilde-ot. (Mathilde: Stendhal legnagyobb szerelmét hívták így, az is lehet, hogy a klasszikusokat oly gyermekien tisztelő Truffaut még erre is gondolt... )

Truffaut mesél tehát, bemutatva, hogyan kell a közhelyek örök igazságait először hallottként-látottként vászonra vinni, hogyan lehet régi giccsből színvonalas, kulturált „újromantikát” csinálni. Melodrámát, amely nélkül – vagy amelynek legalábbis az elemei nélkül – sohasem létezett szerelmi történet. Gondoljunk bele: kell ahhoz valamiféle magabiztos szakmai tudás, hogy a film végén a narrátor-szereplő (idősebb hölgy, aki fiatal korában maga is szörnyű szerelmi tragédiát élt át) egyenesen belemondja a kamerába a tanulságot: „sírfeliratuk csak annyi legyen: se veled, se nélküled...” S a néző mit tehet: igazi, átélt bánattal és szeretettel bólogat. (Aki mégis röhög, annak még sok minden hátra van az életben: nem biztatom.)

Magam viszont fennszóval bevallom: megnyert ez a film, mint ahogy a minálunk inkább fanyalgást kiváltott Az utolsó metró is. A francia film gazdája, mint általában a „gazdák”, nemigen lehet magányos, komor zseni, mint volt Tati vagy ma Bresson. S akkor mégis jó, ha Truffaut az, s nem más. Mondom, a filmjeivel semmi bajom, szívesen tapsolok nekik. Kicsit talán csak a franciák szűnni nem akaró nyájas ünneplése és tapsa zavar. Hogy se kortárs-rendezők, se kezdő ifjak nem tagadják meg, hogy csak az egykori jóbarát, az elvadult, megkeseredett és zseni-gyanús Godard gyűlöli. Dehát ez már nem ide tartozik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6349