KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Palásthy Györggyel

Mi még mindig háborúzunk

Bársony Éva

Magyar–szovjet koprodukcióban Kálmán Imréről forgatott filmet Palásthy György. A felvételek befejeződtek, jelenleg az utómunkálatokat végzik, itthon. A forgatókönyvet Jurij Nagibin írta, az operatőr Herczenik Miklós. A főszerepet Huszti Péter játssza, partnerei: Piros Ildikó, Eszenyi Enikő és Tatjana Plotnyikova. A film ideiglenes címe: Egy élet muzsikája – Kálmán Imre.

 

Valószínűleg már a téma kiválasztásakor gondoltak a várható külföldi forgalmazásra is. Megítélése szerint kellőképpen ismert ez a név, hogy a közönséget becsalogassa a moziba?

– Föltette volna-e az ismertség kérdését, ha a film címe – teszem azt: Kodály Zoltán lenne? Engedje meg, hogy én válaszoljak: valószínűleg nem, mert Kodály nevét ismerni: értelmiségi kötelesség, míg Kálmán Imréét, aki „csak” operetteket írt...

Nos, eléggé ismert?

– Feltételezem. Külföldön mindenképpen. Kortársai Európaszerte úgy hívták: der Kálmán. Fogalom volt a neve a maga műfajában. Több mint húsz operettet írt, ezeket a világ számos színpadán játszották és játsszák még ma is. Legalább ötven világslágerét éneklik, dúdolják szerte a világon, sugározzák rádióadók, forgatják lemezek. A Csárdáskirálynő, a Marica grófnő, az Ördöglovas, a Montmartre-i ibolya, A cigányprímás, A Bajadér, a Cirkuszhercegnő... Ma is repertoár-darabok, nálunk is, másutt is. Kálmán Imre neve – meggyőződésem – odaillik azoknak a magyaroknak a listájára, akikre büszkék lehetünk a világ előtt.

Nem hiszem, hogy bárki is rossz néven veszi, ha ez a lista gazdagodik, bár őszintén szólva, valószínűleg nem sokan gondoltak Kálmán Imrére ilyen összefüggésben.

– Kálmán Imrét külföldön talán jobban ismerik, mint itthon. Tudomásom szerint magyarul nem jelent meg életrajza, Ausztriában még életében kiadtak egyet, majd 1953-ban bekövetkezett halála után is egyet, felesége eddig két könyvet írt róla és most dolgozik a harmadikon. Orosz nyelven két életrajza is megjelent, szovjet szerzőktől. Azt hiszem, a szórakoztató műfajokkal szemben nálunk tapasztalható előítéletek miatt nincs magyar életrajz a magyar Kálmán Imréről.

Tulajdonképpen mi a film műfaja? Operett-film? Életrajzi film?

– Megközelítő pontossággal zenés életrajzi filmnek mondható. Kálmán Imre életét és pályáját foglalja magában, négy éves korától haláláig. Forgattunk a bécsi temetőben is, ahol nyugszik. Ott van a sírja a halhatatlanok parcellájában. Néhány lépésnyire Kálmán sírjától Beethoven, Mozart, Strauss, Brahms pihen. Kálmán Imre nevét a sírja is ékezettel őrzi. Mindvégig, egész életében ragaszkodott hozzá, hogy magyarul, ékezettel írják a nevét mindenütt.

A film tehát majd hetven évet fog át. Ez óriási idő. Elbír-e egy szórakoztatófilm ebből mást is, mint illusztratív eseményeket? Kiváltképpen, hogy ezesetben a zene is időt és teret követel? Kálmán Imre, a sikeres operettszerző mellett hogyan jut hely Kálmán Imrének, az egyéni tulajdonságokkal és karakterrel meghatározott embernek?

– Kálmán Imre rendkívül érdekes és rendkívül rokonszenves egyéniség volt, vívódó, töprengő művész. Van egy neki tulajdonított mondás, el is hangzik a filmben; emberi és művészi egyéniségének legjellemzőbb vonását világítja meg: „Én tudom, hogy hol a helyem a világban, tudom, hogy Liszt Ferenc fél oldal partitúrája többet ér, mint amit én egész életemben írni fogok. De amit csinálok, azt becsülettel csinálom és nem engedem, hogy ezt bárki is kétségbe vonja.” Igyekeztem az egész filmet ennek a gondolatnak a jegyében forgatni. Minél jobban megismertem Kálmán Imrét a felkészülés ideje alatt, annál inkább örültem, hogy ilyen hősről készíthetek filmet. Vonzó és tiszteletet ébresztő jellem, akit nem kellett kozmetikázni, idealizálni a hízelgő látszat kedvéért. Manapság szokatlan és különös, hogy ő a sikerei csúcsán is hallatlanul szerény, gátlásos, visszahúzódó ember maradt, nem akart hatalmat magának. Egész életében megmaradt annak a siófoki kisembernek, aki fiatal korában volt. Láttam róla fotókat, amelyek azért jöttek létre, hogy őt megörökítsék. Például az 50-ik születésnapján, amikor Gershwin és Lehár is ott volt a felköszöntők között. Kálmán pedig, az ünnepelt, a világhírű zeneszerző, ott áll a kép szélén, vigyázzállásban. Meghatottan, hogy őt ünneplik. Soha nem szállt a fejébe a dicsőség, pedig szállhatott volna. Európa egyik legismertebb és leggazdagabb embere volt. Húsz éven át uralkodott az operettszínpadon, Bécsben. De olyan helyekre is eljutott a zenéje, ahova az európai művészeteknek akkor nehéz volt betörni: Japánba, Indiába. Talán azt sem tudja mindenki, hogy a Broadway-n ezerkétszázszor játszották a Csárdáskirálynőt.

Nem volt elégedetlen önmagával, de vívódó egyéniség volt. A választott útját végigjárta, nagyon magasra jutott fel rajta, de mindvégig, a legnagyobb sikerei idején is azon töprengett, vajon megtett-e mindent, amire képes? Ez nagyszerű emberi adottság, erős karakter jele, hogy a külvilág legzajosabb ünneplése sem tudta elnyomni benne a saját belső számvetésének hangjait.

A három női szereplő kiket kelt életre?

– Azt a három kapcsolatot, amely a legjelentősebb volt Kálmán Imre életében. Piros Ildikó Paulát játssza, akivel a zeneszerző húsz éven át élt együtt, az asszony haláláig. Nem voltak házastársak. Tatjana Plotnyikova alakítja Eszterházy Ágnest, aki a kor ismert némafilmsztárja volt. Ez a kapcsolat rövid ideig tartott. Aki Kálmán Imre magánéletének betetőzését jelentette, az Vera, a 17 éves állástalan táncosnő, akibe a 47 éves zeneszerző beleszeretett, és feleségül vette. Három gyermekük született. Vera a nagy családban felnőtt Kálmán Imre köré visszavarázsolta a gyerekkori hangulatot.

A film egyik modellje tehát ma is él. Mi a szerepe a film történetének megformálásában?

– A forgatókönyv megírása előtt Nagibin természetesen beleásta magát a témába, itt Magyarországon tanulmányozta a dokumentumokat. Kálmán Imre zenéjét, életének helyszíneit. És persze elolvasta Kálmán Vera mindkét, németül megjelent könyvét is. A kész forgatókönyvvel – amin a végső stádiumban együtt dolgoztunk Nagibinnal – felkerestem Kálmán Verát. Volt néhány olyan jelenet a könyvben, amelyek Verát nem a legjobb színben tüntették fel. Emiatt némi szorongással néztem a beszélgetés elébe, de ezeket is hallatlanul nagyvonalúan fogadta. Ő nevetett a legjobban rajtuk, sőt, még kiegészítésekkel, ötletekkel is szolgált.

Nagibin ittjártakor saját élményeként mesélt arról, milyen rendkívüli volt az érdeklődés az éhező és szenvedő leningrádiak körében, amikor a blokád idején, 1942-ben a városban bemutatták a Csárdáskirálynőt. Neki magának az volt a megbízatása, hogy német nyelvű röplapot írjon az ellenség katonáihoz, s ebben az is benne állt, hogy aki megadja magát, annak szabad belépést biztosítanak a Csárdáskirálynő előadására. Ez a Kálmán-operett rendkívüli hatását és közismert népszerűségét jellemzi. Volt-e azonban valami személyes, konkrét kapcsolata Kálmán Imrének a Szovjetunióval, hogy most az életéről szóló film magyarszovjet koprodukcióban jött létre?

– Semmi. Meggyőződésem, hogy a szocialista országok közötti koprodukcióknak nem szerencsés gyakorlata az, hogy mindenképpen valami közös témát keresnek az együttműködésre. Hiszen múltunk – és időnként jelenünk is – itt Közép-Európában annyiféleképpen magyarázható, ábrázolható, értékelhető, ahányféleképpen magyarázzák, ábrázolják, értékelik is. Az 1848-as szabadságharc például csak nekünk szabadságharc, vagy 1919 nyara csak a mi történelmünk fényes korszaka. Közös filmtémát erőltetni szomszédainkkal hiábavaló. A koprodukciókat elsősorban gazdasági szempontból lenne tehát érdemes létrehozni és azokat az előnyöket kihasználni, amelyeket a közös vállalkozás közös gazdasági teherviselése jelent, vagy a helyszínek egyedisége indokol. A mi Balatonunk, a szovjet Kaukázus, a bolgár tengerpart stb. A mi filmünk ez utóbbi megfontolásból jött létre közös vállalkozásban a szovjetekkel. A témában nincs semmi közös, azon kívül, hogy a Szovjetunióban rendkívül népszerűek Kálmán Imre operettjei.

A film két változatban készül. A szovjet változat két részes, ebben szerepel az imént említett leningrádi epizód is – a hossza körülbelül 2 óra 15–20 perc. A másik változat egyrészes, körülbelül 1 óra 50 perc. A filmhez megkaptuk azt az összeget, mely szükséges volt a megfelelő színvonalú kiállításhoz – és ez nem volt kevés pénz. Leningrádon és Moszkván kívül forgattunk Bad Ischlben, Bécsben, Budapesten és a magyar vidéken; s a zenei jogdíjak is tetemes összeget tettek ki. Nem kellett lemondanunk elképzeléseinkről anyagi szempontok miatt és ez igen nagy szó a mai gazdasági helyzetben. Képességeink szerint igyekeztünk a kapott pénzt a legjobban felhasználni. A tények kedvéért ehhez azonban elmondanék valamit. A magyar forgatócsoport, mint említettem, létrehozott egy kétrészes változatot a szovjet partner számára, egy egyrészes változatot a magyar forgalmazás számára, ezenkívül a zenei betétekhez elkészítette az eredeti nyelvű, vagyis német szövegű felvételeket. Ez összesen annyi, mintha két-, két és fél filmet csináltunk volna. Ennek ellenére forgatócsoportunk csak egy filmért kapott honoráriumot, noha sokkal többet dolgozott. A szovjet forgatócsoport természetesen megkapta a kétrészes filmért járó honoráriumot a szovjet filmgyártól. Elgondolkoztató, hogy egy szórakoztató filmen dolgozó forgatócsoport mennyiben érzi egyenrangúnak és elismertnek a munkáját, ha ilyen esetek is előfordulhatnak.

A szórakoztató, vagy mondjuk így: közönségfilmen dolgozókat hátrányos helyzetben lévőnek érzi? S ha igen, mi az, ami pályája kezdetétől fogva mégis ehhez a filmtípushoz köti?

– Mindenekelőtt maga a tevékenység, a szórakoztatás van hátrányos helyzetben. Eleve előítéletekkel kell megküzdenie, mert tapasztalatom szerint automatikusan gyanúsnak, a művészettől távolállónak ítéltetik minden, ami az úgynevezett könnyű műfajok körében jön létre. Aki a közönségnek nem az intellektusát, hanem az érzésvilágát veszi célba, annak szégyenkeznie kell, mert az kikapcsol és nem bekapcsol. Nálunk a műfajokat rangsorolták, és nem a műveket a minőségük szerint. Nem találja furcsának, hogy egy „művészfilm”, az mindig filmalkotás, egy szórakoztató film pedig – jó esetben – új magyar film? Mindenek előtt ki kellene mondani, hogy egyetlen műfaj sem tehet róla, hogy mit csinálnak belőle. Magyarán: minden műfajhoz tehetség kell! Az egyik műfaj alma, a másik körte, de mindegyik – gyümölcs, tehát egyformán érdemli vagy nem érdemli az elemző figyelmet. De míg egy hosszan kitartott, borongós sétajelenetből számtalan bonyolult szimbólumot képes kiérezni a kritika, ha „művészfilmről” van szó; ugyanez a kritika mintha vak és süket volna, ha történetesen egy szórakoztató film él szimbolikusan is értelmezhető megoldásokkal.

Nem gondolja, hogy a megoldásban van a hiba s a szórakoztatás minősége teszi vakká és süketté vagy mondjuk ki: akár türelmetlenné, elutasítóvá a kritikát?

– Egy rossz operaelőadás nem tántorított el senkit magától az opera műfajától. Egy rossz szórakoztató film viszont az egész műfaj renoméját rontja el – évekre. Miért? A vígjátéknak miért az az állandó jelzője, hogy „olcsó”? Miért csak a szórakoztatásnak kötelező előírás, hogy „tartalmas” és „igényes” legyen? A többi műfajról eleve felteszik és elhiszik, hogy tartalmas és igényes, a művektől függetlenül? Higgye el, az én választott műfajom nem indul más műfajokkal azonos esélyekkel. Ha az okokat próbálom kiderítem, vagyis a miértekre keresek választ, nevezetesen, hogy miért nem művelik kollégáim közül ezt a filmtípust, a művészeti közvélemény miért tartja másodrendűnek a szórakoztatást, valamint hogy miért kezeli úgy, ahogyan kezeli a műbírálat a szórakoztató műfajokat – megvan rá a rögeszmém. Közéletünkben, társadalmunkban, tömegkommunikációnkban a mai napig uralkodik az a frazeológia, amely a hidegháborúban alakult ki: életünk minden mozzanata egy hadiesemény. Harcolunk, mozgósítunk, rohamózunk, leküzdünk, a frontján, arcvonalán, csatasorban – és mindegy, hogy az aszályról, az iskolásgyerekekről, az őszi szállításról, házépítésről vagy demográfiáról van szó; mi még mindig háborúzunk. Csoda, hogy aki nem így beszél, ír, ábrázol, azt nem tekintik komoly, felelős, szavahihető embernek? Nem csoda. És azt is lenézik, amit csinál az ilyen. Ez az egyik ok. A másik talán, hogy nálunk mindenből csak egy lehet. Ez is az ötvenes évek maradéka. Kettő nem lehet egyenértékű semmiből se; ki kell alakítani azonnal a hierarchiát. Zeneszerző? Csak egy az igazi, bár vannak még sokan, akik művelik a zeneszerzést, de igazi csak egy van. Énekes? Egy van. Író? Ugyanúgy. Rendező? Szintén egy. Műfaj? Az is egy. Ez a szemlélet a kialakult demokrácia korszakában már idejétmúlt. Ahelyett, hogy örülnénk, hogy több egyenértékű tehetség van, több egyenértékű műfaj, amelyben egyenlően jó művek születnek – mi az ötvenes évek mintájára kikiáltjuk az egyiket elsőnek, a többiről pedig nem veszünk tudomást. A harmadik ok, hogy egy rendező, élete folyamán tizenöt-húsz filmet rendezhet, ennyiből áll az életműve. Ebből a 15–20 filmből kell megvalósítania önmagát, tükrözni a valóságot, elmondani, amit akar a világ megváltoztatásához és elérni a lehető legmagasabb elismerést.

Elkeseredett érvelés. Ez is egy oldal.

– Nem, nem vagyok elkeseredett és elégedetlen sem. Nincsenek önértékelési zavaraim. Elmúltam ötvenéves, tudom, mi az, amit tudok, és azt becsülettel csinálom. Az elismerést, amit kaptam, a szórakoztató műfajban végzett munkámért kaptam – talán kivétel vagyok; Balázs Béla-díjat a vígjátékokért, az Érdemes Művész kitüntetést a gyermekfilmekért. Nem érzem magam mellőzöttnek, de pályám kezdetétől érzékelem a szórakoztató műfajok lebecsülését. Miért tartok ki mégis? Mert a vígjáték mellett vagyok elkötelezett. Hiszem, hogy az emberiség nem falja fel önmagát. Optimista vagyok.

Visszatérve a filmjére: mennyiben időszerű ma az operett? Időszerű-e ma egy operettzenés film a szuperkiállítású musicalfilmek, a rock- és popzene korában?

– Látja, ön is csak egy zenét tart időszerűnek. Pedig egymás mellett békében él több irányzat. De maradjunk a kérdésnél. Két válasz lehetséges. Az óvatos: nekem a filmrendezés a foglalkozásom, s ha felajánlanak egy olyan lehetőséget, amit érdekesnek találok, akkor megcsinálom. Ezt a filmet nem én kezdeményeztem, a várható következményeket, a nézők előzetes igényét nem én mértem fel. Mosom kezeimet. De van egy másik válasz is. Tegyük fel, hogy egy bizonyos rétegnek nem tetszik az operettmuzsika. Más zenei megoldások vonzzák, jobban kielégítik az igényeit. Az operett szövegét és szituációit idejétmúltnak, leegyszerűsítettnek, sőt primitívnek ítélik ezek a nézők. A könyökükön jön ki. Ez lehetséges. De ne tévesszük össze a saját könyökünket a más könyökével. A jelek szerint ma újra reneszánszukat kezdik élni a dallamos dalok. Az operettnek ma is van vonzása, arról nem is szólva, hogy ma már az operába is bevonult az operett. Offenbach, Strauss, Millöcker mellett Lehárt is játszik az Operaház. Kálmán Imre esetében pedig egy majdnem sznob kiegészítést is tehetek: az eredetileg német nyelvű szövegeket olyanok fordították, akiket a magyar irodalmi életben számontartottak. Mint például Gábor Andor, vagy Harsányi Zsolt. Egyetlen példa annak illusztrálására, hogy ez mit jelent. A Csárdáskirálynő közismert sora németül így szól: Das ist die Liebe... Azaz: Ez a szerelem. Gábor Andor fordításában: Te, rongyos élet... Ebből az egy sorból is kitetszik, hogy a műfaj valóban nem tehet róla, hogy mit csinálnak vele. A filmben az operettek is, a zene is dramaturgiai szerepet játszik, ott és úgy kapnak helyet, hogy a dalbetétek mindig mintegy folytatják az élettörténetet, szerves részei a cselekménynek. Ahol ez jól sikerült, ott a legjobb, sőt izgalmas is a film.

Egy zenés film értékét nyilvánvalóan nem a zene mennyisége, hanem minősége határozza meg. Hogyan szólalnak meg a Kálmán-dallamok a filmben?

– Kálmán Imre brilliáns zeneszerző volt; a hangszerelés, a hangzásdramaturgia, a szakma mestere. Meggyőződésünk volt, hogy a legjobb magyar énekesekkel lehet méltóan megszólaltatni. Az Operaház vezető művészeit kértem fel tehát. Sass Sylvia, Melis György, Ilosfalvy Róbert. Kincses Veronika, Pászthy Júlia, Gulyás Dénes, Zsadori Andrea, Zempléni Mária szólaltatják meg Kálmán Imre dalait úgy, hogy felvételüknél csodálatos operai élményben volt részünk. Mint amikor egy ódon tárgyról letisztítjuk a rárakódott szennyeződést, és előbukkan a remekmívű aranylelet szépséges csillogása. Ezt éreztük a zene megszólalásakor is, visszaállítottuk ugyanis az eredeti hangszerelést. Ahol hárfára volt írva a dallam, ott valóban szólt a hárfa, ahol négy kürtszó volt a szólam, ott négy kürt hangja szólalt nieg. A színházak gyakorlata máig is az, hogy amilyen a zenekaruk, olyanná alakítják a partitúrát. Kihúznak hangszert, betoldanak másikat, esetleg egy számot másik operettből emelnek át, mert arra van énekesük, egy-két hanggal lefelé transzponálnak, mert a bonviván már nem bírja a fiszt... A műfaj nem tehet róla, hogy mit csinálnak belőle. Azt kérdezte, hogy időszerű-e az operett? Ha jól belegondolok, nem is operettfilmet csináltunk, hanem egy töprengő, vívódó, zseniális magyar művész életét próbáltuk filmre vinni. És az ilyen tartalmas élet mindig időszerű.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/12 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6244