KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kovásznai György furcsa világa

Fából vaskarika?

Eszéki Erzsébet

Kecskeméten, a második animációs szemlén kiállított Kovásznai György-festmények és levetített rajzfilmjei szürrealisztikus világról árulkodnak. A figurák elrajzoltak: a tervező-rendező úgy mozgatja teremtményeit, hogy bizonyos vonásokat kiemel, eltorzít. Ugyanakkor legizgalmasabb alkotásai jócskán kötődnek a valósághoz.

Animáció és valóságközeliség? Fából vaskarika! Hiszen az animációs film lényege éppen az, hogy trükkasztalon születik – egymás után, kockánként rögzített képekből. Amit látunk, az rajzolt, festett alakok, gyurmafigurák, bábok mozgatása. Azt már csak a kontraszt kedvéért említem, hogy a nem-animációs film esetében élő személyek folyamatos játékát, beszédét veszi a kamera. A natúr film tehát konkrét látvány, ezért sem könnyű a mozivásznon szürrealisztikus képeket, mondjuk, álmokat visszaadni. Rajzok, festmények egymásutánja viszont annál alkalmasabb víziók érzékeltetésére, a rögzített kép mozgatása képzelőerőnket is képes mozgásba hozni. Kovásznai György furcsa világa leginkább akkor ragadott meg, amikor igyekezett összehozni e kétféle szférát. Amikor a gyors képzettársításokat kiváltó, elvont képi világhoz narrációval teremti meg a filmek reális alapját. Ez a valóságalap teszi rajzolt-festett vállalkozásait földközelivé, miközben a látvány nyomán szárnyalni kezd a fantáziánk.

Kovásznai sokoldalú alkotó volt, rendező, festőművész, novellista, filmforgatókönyv-író, tanulmányszerző. Filmjei szintén sokoldalúak; ötletesen hozza egységbe a többféle réteget: a reális narrációt az elvontsággal és a mindig remek zenével. A kecskeméti emlékműsorban látott tizenkét kisfilm közül a valósághoz kötődő darabok izgalmasak igazán: a Hullámhosszok, a Körúti esték és a Riportré. (A Kecskeméten nem vetített Habfürdő című rajz-játékfilmjében is vissza-visszatérnek a riportelemek.)

Az 1971-es Hullámhosszok mindössze hat és fél perces. Valaki egy rádió gombját csavargatja, hol zenét hallunk, hol híreket – ez a valóságalap. Erre épül a képi látvány, amely asszociációkat vált ki a nézőből. A rajzok-színek a hallottakkal együtt gerjesztenek hangulatot. Még nyilvánvalóbb a valósághoz kötöttség a Körúti estékben és a Riportréban. Az előbbi egy pesti kávéház furcsa vendégeit vonultatja fel; remek, kifejező figurák, finom iróniával ábrázolt alakok. Csak beszédfoszlányokat hallunk, mint ahogy a híressé vált Riportréban is; magnóra vett riportrészletek hangzanak el, közben pedig nem a riportalanyok lefényképezett arcát látjuk, hanem megrajzolt – pontosabban: elrajzolt – vonásaikat. Képzeletünk azért mozdul meg, mert a filmbéli típusokat nekünk kell összeraknunk, mint egy mozaikképet.

A Körúti estékben asztalkáknál ülők fecsegnek. A Riportré alanyai – a fizikai munkástól az írón át a filmrendezőig – mindenféléről mesélnek: szexről, masszázsról, megélhetésről. Mindenki csak egy-egy gondolatot mond, de jellemző, ahogy az illető beszél: fellengzősen vagy tudálékosan, netán csupa töltelékszóval. A karikatúraszerű rajzok vonásokat emelnek ki, és képesek érzékeltetni belső tulajdonságokat is. A rajzfilmek hebegő hőseinek légkörük van. A narráció és a – sohasem bántó iróniával megrajzolt – képi világ alapján megelevenednek a köznapi életből jól ismert típusok. Néhol azonban a beszélők fogalmazásmódja nem könnyedséget sejtet, hanem szerkesztői lazaságot. Feltűnő ez azért is, mert Kovásznai György filmjeiből kiderül, hogy nemcsak iróniája volt, hanem a poentírozással sem állt hadilábon. Ötletesen fejeződik be például a Tükörképek: hat és fél percen át nézi a múzeumba látogató macska és kutya a kutya-macska képeket, ám a kiállításról kijövet – s itt jön a csattanó –, a folyónál megrémülnek saját tükörképüktől. Hatásos a Várakozni jó vége is. A sorompó előtt kocsisor torlódik össze, az utasok unalmukban táncra perdülnek, aztán annyira belefeledkeznek a zenébe, hogy észre sem veszik: már rég elment a vonat. A bakter közli velük a hírt, a várakozók elhúznak, s a bakter táncra perdül egy menyecskével. A rendezőnek tehát volt érzéke a befejezéshez, a „riportos” filmek mégis befejezetlenek. Igaz, csak beszédfoszlányokat hallunk, amelyek alig-alig épülnek egymásra, közben akár ki is mehetünk, majd újra visszajöhetünk, különösebb zökkenő nélkül kapcsolódhatunk be a vetítésbe. Az üres recsegésnek gyakran dramaturgiai funkciója van, olykor mégis lassúnak érezni a tempót, a rövidfilm hosszabbnak rémlik, mint amennyit az ötlet megér.

Kovásznai György – elképesztően sok munkát követelő – filmjeiben egyéni stílust talált. Életműve hamar lezárult. 1983-as haláláig huszonhat filmet készített, s néhánnyal határozottan jelezte, hogy nem is annyira fából vaskarika a valóságközeliség meg az animáció.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/10 43-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4929