Láttuk mégÓh, ArgentínaSzemadám György
Úgy tűnik föl: világszerte egyre nagyobb a divatja az „ötvenes évek” címszavával jelölt, inkriminált 5-6 évnek. Persze érthető, hisz az akkori gyermekek mára középkorú férfiak, tiszteletreméltó apák lettek, akik – kicsit mindig sajnáltatva magukat – élvezettel dédelgetik gyermekkori emlékeiket, gyermekeiktől pedig elvárják, hogy a mitikus idők tanúinak kijáró tisztelettel figyeljenek rájuk. Egy olyan generáció jellegzetes attitűdje ez, mely túl korán, s minden átmenet nélkül lett infantilis fiatalból szenilis öreggé. Ez az argentin film is 1950 és 1952 között játszódik, s ha a számunkra sokszor érthetetlen politikai utalásokat figyelmen kívül hagyjuk, akkor arról szól, ami ekkoriban történt a 11-13 éves kisfiúval, Juancitoval. Vele pedig csupa olyan dolog történik, ami egy ilyen korú kisfiúval történni szokott, s ami velünk is megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Egyszóval: igen nehéz itt elkerülni a közhelyszerű szituációk közhelyesen érzelmes tálalását. A film – a visszaemlékezések mozaikszerű töredékességének megfelelően – lazán kapcsolódó epizódok füzéréből áll. Ebben jobb-rosszabb epizódszereplők mozognak, akik azt a kiszolgáltatott és szánalmasan önhitt kispolgári réteget jelenítik meg, melyet a rendező oly megértő humorral figyel, s amelyben néha feltűnik egy-egy hrabali figura is. Gondolok itt Miguel bácsira, aki vaskereskedésének közepén ágálva terjeszti „forradalmi” eszméit, a svájcisapkás, joviális cipőboltosra, aki postagalambok lábára kötözött nitroglicerines kapszulákkal akar merényletet elkövetni, vagy segédjére, a szép lelkű és szép arcú amatőr színészre, aki megható dilettantizmussal szavalja mindig ugyanazt a verset. Aztán feltűnnek még a szereplők közt olyan jól bevált típusok is, melyek talán túlzottan is ismerősek: a gyermektábor sípos-pálcás smasszere, a nagyszájú-erélyes délszaki anya és az erélytelen, szemüveges apa kettőse, vagy a farriszálva ellibegő kedves kurva, aki az ilyen – Juancitóhoz hasonló – kisfiúknak mindig megengedi, hogy megfogják a mellét. Hát igen! A film láttán talán túl gyakran jut az ember eszébe Fellini neve, s főleg az Amarcord világa...De hát a 11-13 éves kiskamaszok problémái is annyira hasonlóak mindenütt. Tudjuk: szörnyű életkor ez! Még szerencse, hogy akkoriban, Miguel bácsi átmeneti bebörtönzése és az apa halálának ellenére is, oly megbízhatóan ugyanúgy működött minden, s ugyanolyan maradt mindenki. Ebbe a családiasan biztonságos világba valóban csak az első hosszú nadrág hozott forradalmi változást.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1402 átlag: 5.47 |
 |
|
