KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A bőség földje

Utánuk a Kánaán

Vágvölgyi B. András

Wenders Amerikája már nem az álmok és a korlátlan lehetőségek hazája, paranoia sújtotta terület.

 

A kiemelkedően trendérzékeny Wim Wenders hosszú idő után nézhető filmet csinált! Schröder kancellár és Chirac elnök sem fogalmazhatott volna e témakörben szebben, találóbban, már amennyiben valaki kamerát adna a kezükbe. Wenders hajdan sokat amerikázott, egykori álmai földjén (das ehemalige Land der Träume) keresi az európai hazáiban úton-útfélen megtapasztalható Amerika-ellenesség (manifesten Antiamerikanismus) tényvalóságbéli alapjait. Vegyük számba Wenders ez alkalomra rendelt témáit: 1. militarizmus mint terrortámadás utáni folyomány, 2. nagyvárosi szegénység, 3. üldözési mánia. Mi kell még? Remény, lenge lány, tiszta, emberi fuvallat. Az idiotizmus leleplezése, aztán giccsbehajló finálé, szirupos utóíz.

Tehát: biztonsági szorongás van, és Patriot Act, a mai Philip Marlowe megbízás nélküli volontőr, Viet vet (vietnámi veterán), ex-marine (hajdani tengerészgyalogos), jól felszerelt, techno savy (technológiailag képzett) kisiparos, egy surveillance van (különleges megfigyelő kisbusz) tulajdonosa: a Hazáért harcol az Angyalok Városában. Nem tudja, pontosan ki ellen is, ám keresi lankadatlan. Sancho Panzája, Jimmy – a Florida, a Paradicsom című Jarmusch-filmből megismert Richard Edson – egyszer benyögi: a boraxos dobozzal takarózó turbános hajléktalan akár „piszkos bomba” előállításához is használhatja a nagyteljesítményű tisztítószert. Oklahoma! Federal Building! Ott is ilyesmivel robbantott az azóta kivégzett Timothy McVeigh! Paul Jeffries, ez a főszereplő filmbéli neve, megtalálta végre a témát, rálelt az ellenségre. Hassan, a turbános arab éjszaka téblábol a hajléktalanszálló előtt, páncélozott Humvee (az Egyesült Államok hadserege által is használt Hummer terepjáró) közelít, Paul kamerája bekapcsolva, ő maga a megfigyelés kihegyezett és nyugtalanító állapotában, Hassant a kocsiból több lövéssel lelövik, majd balra el. Paul első gondolata meggyőződéssé szilárdul: rivalizáló Al-Kaida sejtek leszámolását látta. (Később kiderül: túlpörgetett teenagerek diszkóbalesete volt a gyilkosság.)

Ezenközben Lana, a lenge lány (Michelle Williams) a festői szépségű Tel-Avivból érkezik Los Angeles nemzetközi repülőterére (LAX), középkorú fekete férfi fogadja, hajléktalanszállóra hajtatnak, a lány itt áll munkába. Fokozatosan tudjuk meg, hogy Lana amerikai keresztény misszionáriusok gyermeke, Afrikában született, anyja nevelte, de meghalt, Kelet-Jeruzsálemben szociális munkás volt, látta, ahogy a helyiek örömtáncot jártak az ikertornyok leomlásakor. Paul, a nagybátyja, de idő s bonyodalom kell, hogy sorsuk egybefonódjon. Los Angeles, ahová érkezik, az Éhezés Fővárosa Amerikában, hatalmas gettó és szegénynegyed, ami részben igaz, de megtalálható ott persze a Melrose Place és a Beverly Hills Cop világa is. Ám utóbbiaktól ezúttal eltekintünk. Párbeszéd: „Keveset beszélünk arról a West Banken (Ciszjordánia), hogy milyen a szegénység Amerikában”. Válasz: „Erről a West Wingen (a Fehér Ház nyugati szárnya) is keveset beszélnek”. Lana szeretetkonyhájára járt Hassan, ennek kapcsán már a nagybátyja is felveszi vele a kapcsolatot, nyomoznak utána és a boraxos cég után, egy rokonát lelik, aki Ahmed és a Mojave-sivatag egy lakókocsi-parkjának poklában lakik. Elszállítják hozzá fivére tetemét felderítésileg. Kiderül egy alapigazság: nem minden arab terrorista! Eddig vállalható a film, ezután viszont elindulnak keresztül Amerikán, hogy a Ground Zerón megpihenve még néhány alapigazságot számba vegyenek. Ez csak három usque öt perc, akkor járunk jól, ha ezalatt már elhagyjuk a vetítőtermet, és az interneten nézzük meg a stáblistát.

A filmet Amerikában még nem mutatták be – személy szerint nem is számítanék nagyobb számú multiplex-közönségre Texasban. Leslie Felperin a „szakma lapjában”, a Variety-ben sprőd, de tiszteletre méltó filmnek nevezi Wenders alkotását. Némi fensőbbséggel arról beszél, hogy a németnek mennyivel jobban áll a low budget, hogy a Lidón vegyesen fogadták, és az euro-közönség jobban fogja kedvelni, mint a napi szintű dollárfelhasználók. Meglehet. Antoine de Baecque szerint Wenders visszatért, noha problémája a pozicionálás és distancírozás: a paranoia oka a neokonzervativizmus, melynek gyökerei felé a szerző tizenöt évvel korábban megértéssel fordult. Az új mű száraz, lineáris és lakonikus. „Hogyan lehet élni egy országban, ahol a csillagok és sávok mindent elborítanak, a legkisebb muszlim jelenlétre bejeleznek a reptéri biztonsági berendezések, és az FBI az összes pakisztáni és iráni nevű embert számontartja?” Fantomharc, árnyéklovasok, kagemushák; „Tirez sur la silhouette!” („Lőj a sziluettre!”).

A katonai paranoia nem előzmény nélküli az amerikai elmekórtan történetében. Más összefüggésben (vietnámi háború) Hunter S. Thompson már több mint harminc éve a neonoktól megvilágított sivatagi égre karcolta a hasispipa szárával. Lássuk egy egyszerű esetét: takarítónő érkezik a bedrogozott vendégek szobájába, teljesíteni a kollektív szerződés szerinti munkaköri leírásában foglaltakat. „Aludtam, mikor a szobalány bejött azon a reggelen. Elfelejtettük ugyanis kitenni a »Ne zavarjon« táblát... Bebotorkált a szobába, és az ügyvédembe ütközött, aki tökpucéran térdelt a klotyó előtt, és éppen a saját cipőjébe okádott, mivel azt hitte, hogy a fürdőszobában van... ekkor felnézett az ügyvédem, és ott állt egy nő, akinek olyan volt a feje, mint Mickey Rooneyé, és szemmel láthatólag képtelen volt megszólalni a félelemtől és zavarodottságtól.

– Úgy fogta a partvist, mint egy baltát” – magyarázta tettét később a szamoai fenevad. – Négykézláb kitámadtam hát a klozettból, mint fürge svábbogár, közben okádtam, és pont a térdénél csaptam el... teljesen ösztönösen cselekedtem, azt hittem, meg akar ölni... és amikor sikítani kezdett, a jégzsákot a torkára nyomtam.

Igen. Emlékeztem arra a sikolyra... egyike volt a legborzalmasabb hangoknak, amit valaha hallottam. Felébredtem, és láttam az ügyvédemet, amint kétségbeesetten markolászik valamit a földön, ami leginkább egy öregasszonyra emlékeztetett. A szobát mindenféle elektronikus zörejek töltötték ki. A televízió őrülten sistergett két csatorna között. Alig hallottam a nő tompa zokogását, miközben igyekezett eltávolítani arcáról a jégzsákot... de nem volt ellenfél ügyvédem csupasz tömegével szemben, akinek végül sikerült beszorítania áldozatát a tévé mögötti sarokba... kezei a nő torkánál ollóztak. Buborékszerű könyörgést hallatott:

– Kérem... kérem! Én csak a szobalány vagyok, és nem gondolok semmit.

Egy szemvillanás alatt talpon termettem, tárcámból kikaptam aranyozott Önkéntes Rendőrkisegítő igazolványomat, és azt ráztam az orra előtt.

– Le vagy tartóztatva! – üvöltöttem.

– Ne! – hörögte. – Csak fel akartam takarítani.

Az ügyvédem felállt, nehezen lélegzett.

– Álkulccsal jöhetett be – mondta. – A cipőmet fényeztem épp a gardróbban, amikor észleltem, hogy besettenkedett, ezért ártalmatlanná tettem.” (In: HST: Félelem és reszketés Las Vegasban. 3. kiadás, 2004., pp. 191-192.) A két drogista zsurnálprovokatőr ezután beszervezi a takarítónőt segéd-szövetségi ügynöknek, a szállodaigazgató maffiás (és terrorista) kapcsolataira kell figyelmeznie, megbeszélik a kapcsolattartás módját, a konspiráció szabályait, a fizetés módozatait.

A történet ma kevésbé vicces: akkor tízezer mérföldre a honi partoktól, a Mekong-deltában zajlottak ütközetek, ott hullott a polgári lakos, a tengerészgyalogos, a napalm és a narancs-komponens, most (2001. szeptember után) viszont Amerika is megtapasztalta a fenyegetettséget saját földjén, olyasvalamit, amit korábban sose tapasztalt. Egyvalami, amit Wenders állít és amit Lana látott Ciszjordániában, 2001. szeptember 11-én azonban tarthatatlan: az, hogy amúgy „normális emberek” lejtették az örömtáncot a toronyomlás láttán. Akik örömtáncot lejtettek e látvány kapcsán, azokat nem tekinthetjük normális embereknek.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4788