KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A halálraítélt

Báron György

 

Nehéz eldönteni, mikor érkezik el az a pillanat, amikor a filmek immár nem a tabukat döntögetik, hanem a ledőlt tilalomfákat pásztázzák végig, kényelmes, lassú kameramozgással. Felemelő momentum ez: a sokáig csak kevesek által, suttogva hirdetett igazság közkinccsé lesz, ami ennyit is tesz: kisajátíthatóvá. Ez a történelmi igazságok sorsa: elhallgatásuk, győzelmük, majd feloldódásuk. Az utolsó, a diadal utáni stádium nem kedvez a politikai célzatú műalkotásoknak: ami valaha érvényes és gondolatébresztő volt, publicisztikus közhellyé sekélyesedik. Minden új rend megtenni a maga sematizmusát, mely mindig régi igazságok magvából hajt ki. Most épp gaz ávósokat látunk nagy számban a filmvásznon és tiszta tekintetű hősöket. Megteremtődik az új kor új mitológiája: miként a századvég mázolmányaira a délceg Kossuth-katonák, úgy kerülnek föl a mostani filmszalagokra 56 „kis októberi forradalmának” diák-hősei. Jó hogy fölkerülnek: a társadalmi tudat szabadítja föl így magát az évtizedes hazugságok hamurétege alól. Kis veszteség a nagy, országos nyereségben, hogy a filmek egyre inkább forradalmas falvédőre hasonlítanak, így kell ennek lenni. Ha megkésve és másképpen is, de győzedelmeskedett a revolució: a bátor filmkészítőből udvari arcképfestő lesz. Feltéve, ha még mindig ugyanazt mondja, ha már nem is egészen ugyanúgy: szólamszerűbben, tételesebben, nem a tehetség fogytából, hanem az új helyzetből következően.

A halálraítélt – mely az idei filmszemle kategóriadíját kapta meg – már ennek az új kornak a filmje. Igaz film, tisztességes film – és nagyon rossz film. Mert igazsága publicisztikus és politikai: a személyes hitel – a személyiség – hiányzik mögüle. A történet minden porcikája menthetetlenül kimódolt, mintha nem is három forgatókönyvíró, hanem egy egész nagytanács eszkábálta volna össze, minden aktuális szempontot figyelembe véve. Hősünk például mindenfelé belebotlik a gonosz ávósba: először katonaként a végeken, másodjára a pesti munkahelyén, harmadszor pedig az őket támadó pufajkások soraiban. De dramaturgiailag amúgyis mindenki belebotlik itt mindenkibe, hogy áttekinthető legyen a helyzet: ugyanott dolgozik a hős, az áldozat, kettejük közös szerelme és az ávós, vagyis minden fontosabb szereplő. Az ötvenes évek filmjei – az Állami Áruház például – modellálták ily szűk helyen az egész társadalmat, alighanem hasonló dramaturgiai megfontolásokból. Az egyik férfit, bár nem tett semmit, elpusztítja az ávó; a másikat, ki ugyanennyit tett, a dramaturgia szeszélye szabadon hagyja, pedig mindenféle gazembernek is elmondja a főávóst. Dönteni kéne: vagy kínhalál az ávó pincéjében, vagy bátor odamondogatás és szabad távozás. A kettő együtt nem megy. Igaz különben nem volna sem hős, sem áldozat. Ki törődik a valósággal, ha ily szép egyensúlyba lendült a dramaturgiai patikamérleg? Sokféle sematizmus fércelődött itt egybe: egyes jelentek – főként az idill pillanatai – másodvonalú hollywoodi filmtörténetecskéket idéznek, mások – a motorkerékpárt szétlapító tank – mintha valamely antifasiszta szovjet filmből került volna ide, a fény felé tapogatózó kéz pedig akárhonnan, lévén vándormotívum. Csoda-e, ha a két fiatal főszereplő, Malcsiner Péter és Hegyi Barbara nem érti, mit kell játszania; különösen az utóbbi téblábol teljes érthetetlenséggel a tragikus történetben, s láthatóan csak akkor lélegzik fel, amikor a rendező – szükséges dramaturgiai ellenpontként – egy-egy önfeledtebb pillanatot engedélyez. Bubik Istvánnak majdnem sikerült embert formálnia egy karikatúrából; ő már olyan jó és rutinos művész, hogy akár a falrafestett ördögöt is eljátssza – s most épp ez a feladata.

Pedig ez a börtönfilm olyan igazságokat vág a képünkbe melyektől még két éve is megdermedtünk volna, suttogásra fogván a szót. A halálraítéltben ez még mindig eredmény, holott legföljebb kiindulópontnak szabadna lennie; e filmnek ott kellene kezdődnie, ahol a horizontja lezárul – ahol a politika áttűnik az életbe, a személyes sorsokba. Makk Károly 1970-es börtön-remeklésében, a Szerelemben tizedennyi bátor igazságot nem mondtak – nem mondhattak – ki, mégis, az elhallgatásokból, finom rezdülésekből mindent megtudtunk korról és emberről. Ki vágyik ama zord, cenzori időkbe vissza? Jöjjenek inkább a nehezen kiküzdött igazságot szertekiáltó filmpublicisztikák, ha ez a nyíltság ára. Mozizás helyett újságokba temetkezünk majd.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4366