KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Welcome to Sarajevo

Bori Erzsébet

 

Nem kell félni, a Welcome to Sarajevo nem szemét film, csak rossz. Mr. Winterbottom jószolgálati tervekkel és nagyívű művészi programmal látott neki a legnevesebb angol haditudósító, Michael Nicholson Natasha’s Story című, saját élményeit megörökítő tényregényének átültetéséhez. Michael Henderson néven ő a film főhőse – a humánus, felelősséget érző és erkölcsileg elkötelezett jó újságíró. Ellenlábasa egy Flynn nevű amerikai, első látásra ő testesíti meg a hiéna típusú, címlapsztorira hajtó rossz újságírót, ám hamarosan kiderül, hogy ez csak a látszat, illetőleg alkati, etnikai sajátosság, miszerint az amerikai sajtó rikoltóbb, hatásvadászabb az angolnál, de Flynn rámenőssége mögött is érző emberi szív dobog.

Az 1992-ben ostromgyűrűbe fogott Szarajevó évekre búcsújáróhelyévé vált a filmeseknek, ide zarándokoltak ihletért, témáért, Pulitzer-díjért, itt keresték a kivezető utat művészi és párkapcsolati válságukból, itt reméltek találkozni: a nagybetűs élettel, és mindeközben meg voltak győződve arról, hogy nagy segítséget adnak a szerencsétlen szarajevóiaknak. Bár jelenlétük egy szemernyit sem enyhítette a bosnyákok szenvedéseit, mégiscsak hírt adtak a világnak a botrányról, és a képek özönéből valóban kiemelkedett egy-egy fontos munka, értékálló dokumentumfilm. Mint a francia Marcel Ophuls (az apja fia) négyórás eposza a haditudósításról (Virrasztás állig fegyverben), a boszniai horvát Radovan Tadić kétségektől zilált látlelet-kísérlete (Élők és holtak Szarajevóban) vagy Ademir Kenović bennlakó, részben amatőr erőkből szervezett csoportjának híradásai a maguk és szomszédaik évekig tartó és naponta újrakezdődő küszködéséről, élethalálharcáról.

Nem tudom, látta-e Winterbottom ezeket a filmeket, a Welcome to Sarajevo alapján azt mondanám, hogy nem. Hőse, Henderson egy idő után elveszíti a rálátását, nem tud már távolságot tartani, ami  nemcsak érthető, de szép és jó. Felháborodik az ENSZ-erők tehetetlenségén, hogy Fergie válása leszorítja a címlapról a balkáni vérontást, hogy a politkusok hatalmas, üresen tátongó különgépekkel röpködnek, miközben az ostromlott városba csak a legnagyobb nehézségek árán lehet bármit és bárkit (segélyt, embert) ki- vagy bejuttatni. Ám a szarajevói helyzettel való azonosulásában elfelejt reflektálni arra a tényre, hogy az újságírók ugyanolyan különleges státuszt élveznek, mint a politikusok vagy a békefenntartók. Igaz, hogy az utcákon az; ő életük is veszélyben forog, de ők páncélozott, golyóálló üvegű gépjárműveken közlekednek, kommunikálni tudnak a külvilággal, van vizük, élelmük, gyógyszerük és dohányuk, még a betevő viszkijüket sem kell nélkülözniük, és; ami a legfőbb, szabadon elhagyhatják a várost. Munkája – és nem az ostrom – végeztével Michael is hazatér a családjához, és amikor magánügyét intézendő ismét Szarajevóban akad dolga, minden gond nélkül repül oda, majd vissza. Nem vonom kétségbe Nicholson-Henderson haditudósítói érdemeit, de az önreflexiónak ez a teljes hiánya hitelteleníti a filmet.

Ami több akart lenni, mint szerény történet a jólelkű angol újságíróról, hiszen kicsempész Szarajevóból egy sokat szenvedett bosnyák kislányt is. E kisded melodrámához természetes környezetet teremthetett volna a Holiday Innben tanyázó sajtóhad küzdelmes mindennapi élete, és valahol a háttérben kirajzolódnék a szenvedő Szarajevó képe is. De Winterbottom nem érte be ennyivel. Ő mindent el akart mondani, meg akart mutatni a világnak, méghozzá egy olyan filmben, amely lenyomja Az angol beteget és a Titanicot (ehhez kellettek a sztárok, az Oscar-díjas Marisa Tomei és Woody Harrelson – egyébként az ő alakítása ér legtöbbet a filmben–, meg a sok-sok sláger, Albinoni Adagiójától a Rolling Stonesig), és mintegy mellesleg még az európai filmművészetet is megújítja. Ami e nagyralátó tervből megvalósult, az nem több, mint egy közepes tévéfilm.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3825