KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/szeptember
• Csala Károly: Az edző és csapata Filmstúdiók: számvetés és önértékelés IV. Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Bán Róbert: Rényi Tamás (1929–1980)
• Galsai Pongrác: Kettő és még egy Kosztolányi Színes tintákról álmodom
• Váncsa István: Tengerre, magyar! Naplemente délben
• Koltai Ágnes: A filmszociográfia vonzásában Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
• Almási Miklós: Sóder –mennykő helyett Hálózat
• Csurka István: Vértelenül Hidegvérrel
FESZTIVÁL
• Schéry András: Régi óra lassan jár Jegyzetek a svájci filmhétről
• N. N.: A Svájci Filmhét bemutatói

• Székely Gabriella: Miért sikerül a lengyel filmeseknek? Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival
• Zalán Vince: Tovább szól a bádogdob Új nyugatnémet filmekről
• N. N.: Elsőfilmes rendezők az NSzK-ban
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: A jövő – egyenes adásban Trieszt

• Zsugán István: Stockholmból nézve... Budapesti beszélgetés Herskó Jánossal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Dicsőségre ítélve
• Harmat György: Bosszúvágy
• Szendi Gábor: A Szentév
• Hegedűs Tibor: Negyedik fázis
• Bende Monika: Pisztrángok
• Hegyi Gyula: Az örökbefogadott lány
• Loránd Gábor: Pénektől hétfőig
• Koltai Ágnes: Cserebere
• Barabás Judit: Mégis meglátod az eget
• Hegedűs Tibor: Mondd, hogy mindent megteszel értem
• Zilahi Judit: Tűz a fűben
• Urbán Mária: Az 51-es dosszié
TELEVÍZÓ
• Bojár Iván: Képzőművészet és képernyő Beszélgetés D. Fehér Zsuzsával
• Bársony Éva: Mercedes a rollervrsenyen Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Lukácsy Sándor: A besúgó antropológiája Páskándi Géza: Vendégség
• Bikácsy Gergely: Sakálok A Danton-ügy
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eladó kísértet
• Karcsai Kulcsár István: A méhkirálynő
• Karcsai Kulcsár István: Makra
KÖNYV
• Bárdos Judit: Barabas: Dovzsenko
• Zalán Vince: A forgatókönyvíró visszatér
POSTA
• Avar János: Cronkite-kiigazítás Olvasói levél
• Reinecke Hubert: Apróbb hibák Olvasói levél

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Pigalle

Déri Zsolt

Éjszaka külsőben. Helyszínek és helyi színészek, színes helyek és színes helybéliek, helyl színek. Couleur locale – lokálok színei. Egy beteg vidámpark fényei. A párizsi vöröslámpás negyed, a Pigalle forgatagában Mustaf, az arab kiskölyök turisták táskájára vadászik. Villámgyors támadás, ügyes szerelés, cseles beadás, és már meg is van a győzelem. Utcagyerek-történetet sejtünk kibontakozni a Twist Olivér, a Salaam Bombay vagy a Cápafióka modorában, de hamar csalódnunk kell: a röpke bevezető után Mustaf hosszú időre eltűnik a képből. A kamerának más dolga van, gyorsan sorra kell vennie még vagy kéttucatnyi figurát, akik között nemhogy főhős, de hős vagy szimpatikus karakter sem nagyon akad. Nem becsapós a cím, itt bizony maga a Pigalle lesz a főszereplő.

A Pigalle-lal viszont van egy kis probléma, nevezetesen, hogy már nem az, ami volt. Nem a régi, nem az igazi. A kánkán, a Moulin Rouge, Toulouse-Lautrec, Blaise Cendrars, Henry Miller, Jean Genet és a többiek Pigalle-ja mára lepusztult, ócska turistabazárrá silányult, ahogy a párizsiak mondják: „elvesztette a lelkét”. A jeles dokumentumfilmes múlttal rendelkező Karim Dridi azonban még hisz a mítoszban, az apacsromantikában. „Párizsnak nincs mit irigyelnie New Yorktól, a mi legendás negyedünk felér a Scorsese-féle Little Italy-vel” – szólja el magát egy nyilatkozatában. Nagymenőket ugyan nem nagyon, aljas utcákat viszont bőven láthatunk az ő filmjében is, a végső leánymentés pedig egyenesen a Taxisofőrből kopírozódik át. Első nagyjátékfilmjéhez Dridinek nagyon kellett az amerikai fogódzó, kellett a krimiváz.

Fifi az Otthonom, Idaho River Phoenix játszotta fiúprostijának agresszív francia verziója, ő hivatalosan ugyan tolvaj, ám valószínűsíthető, hogy egyszer-egyszer már a testét is eladta. Haverja, bűntársa és példaképe Mustafnak, szerelmese a transzvesztita Angyalkának, jóbarátja a táncosnő Vérának, aki Pasa peep-show-jában dolgozik és a Cigány becenevű Jésus ágyában hál. Pigalle miniállam uralkodóját Császárnak hívják, noha egy gonosz törpe, egy igazi szörnyszülött, egy Tod Browning vagy David Lynch világából előmászott freak. Le freak, c’est chic – tartja a sláger, hüledezhetünk is kedvünkre.

Az addig műkedvelőként ténykedő Angyalkát egyre mélyebbre kényszerítik a drogüzletben, és ebbe bele is pusztul. A gyásztól megzavarodott Fifi egy durva análerőszakkal sérti vérig a vigasztalására siető Vérát, akit hazatérve újabb sokk ér: az ágyban szeretője helyett csak annak keresztapásan lenyesett fejét leli a takaró alatt. Angyalka és Jézus gyilkosa egy és ugyanaz, ráadásul szintén beszélő nevet visel, ő a Gonosz, a rivális drogfőnök. A leginkább a Nagymenők Joe Pescijére emlékeztető, sipítozó Pasa tehetetlen dühében egy piti dealer agyvelejét spricceli bele a szexmozi piszoárjába, majd ana az elhatározásra jut, hogy az időközben a transzvesztita lokáltulaj Femande védőszárnyai alá húzódott Fifit küldi a Gonosz ellen. Fegyvert majd Elegáns Roger ad a fiúnak...

Ha valaki, hát ez a reszketeg matuzsálem, ez az aktív nyugdíjas fegyverkereskedő megérdemelne egy külön filmet, mondjuk A Sakál nagyapja címmel. Dridi így is neki ajánlotta a Pigalle-t, Elegáns Roger-nak, aki önmagát alakította a filmben, akárcsak a figurák döntő többsége. Pasa polgári neve például – mint azt a stáblistáról megtudjuk – Bobby Pacha, még a két színész, Véra és Fifi alakítói is eredeti kereszt-, illetve becenevüket használták a filmben, valószínűleg, hogy ne zavarják össze a lelkes helybéli statisztériát.

Karem Dridi bő két éven át dagonyázott a Pigalle világában, majd a forgatás megkezdése előtt három hónapig szoktatta stábját a környékbeliekhez és viszont, Véra Briole-t felzavarta igazi sztriptízszínpadokra, Francis Renaud-t meg be a zsebesek közé, haverkodni. Ebben a környezettanulmányban rejlik a Pigalle ereje és jelentősége, nem a Maurice Pialat lumpenfilmjeiből ismerős ábrázolásmódban, nem a Cyril Collard-féle Vad éjszakákat – szerencsére annak idegesítő patetikussága nélkül – megidéző látványvilágban, nem az angol operatőr, John Mathieson ügyes kézikamerás lavírozásában. A forgatókönyvben meg különösen nem.

Szánalmas, nyomorult világ ez a Pigalle, még jó, hogy nem csorog le a vászonról. Aki turistaként odamegy, megérdemli. Aki ott él... nos, ez már keményebb dió. A film legvégén – az egyetlen nappal játszódó jelenetben – Véra és Mustaf boldog, kisimult arccal motoroznak a Rita Mitsouko együttes (egy expornószínésznő és egy ex-bűnöző sikerduója) szívszorító dalára. Megvan az illúziójuk, hogy maguk mögött hagyhatják az egész mocskot, de sosem fogják. Tudják, hogy nélkülük üres a Place Pigalle. Ott fognak megdögleni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/01 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=35