KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/július
• Gombár Csaba: Megjegyzések a politikai filmről?
• András László: A kecske mekegése Az áldozat
• Pilinszky János: A szabdesés logikája Kígyótojás
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Filmrulett Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai
• Zalán Vince: A filmvilág másik fele Taskent
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tökröm... Oberhausen

• Kardos Ferenc: Jegyzetlapok
• Kézdi-Kovács Zsolt: Technika és szorongás Alfred Hitchcock halálára
• N. N.: Alfred Hitchcock filmjei
• Bársony Éva: „Érezni a premier plant...” Riport a filmszínészképzésről
• Szász Péter: Ki ölte meg a Halált?
• Molnár Gál Péter: Humphrey Bogart, a leélő
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A sáska napja
• Koltai Ágnes: Előttem az élet
• Gervai András: Az autóstoppos
• Szendi Gábor: A férfi, aki szerette a nőket
• Koltai Ágnes: A varsói polgármester
• Bende Monika: Az autóbusz akció
• Harmat György: Félek
• Veress József: Az ötödik évszak
• Sólyom András: Júliusi találkozás
• Hegedűs Tibor: Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit?
• Fenyves Katalin: A Romeyke-ügy
• Kendrey János: Hintó géppuskával
• Loránd Gábor: Őrlődés
• Sólyom András: Picasso kalandjai
• Tótisz András: Karate – A legerősebbek
• Hegyi Gyula: Üzenetek a börtönből
• Kulcsár Mária: Vágyak idegenben
• Veress József: Evezz egyedül
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Ami jó, és ami nem Miskolc
• N. N.: Díjnyertesek Miskolc
• Csala Károly: A humor diadala München
• Sándor Iván: Ki itt a bálanya? Csurka István drámájának tévéváltozata
• Fábián László: Közösség és környezetformálás beszélgetés Nicolas Schöfferrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Ranódy-filmek a képernyőn
• Karcsai Kulcsár István: Elia Kazan-sorozat
KÖNYV
• Györffy Miklós: Godard, Herzog, Schroeter Egy nyugatnémet könyvsorozatból
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Szalad, szalad a filmcím... Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Bolesław Michałek és Rolf Richter

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Empátia, telefonnal

Domonkos László

 

Egyszál magában ül időről időre, szemközt velünk, elmaradhatatlan fehér öltönyében, göndör hajával, Sárdy János-arcának egész mosolyával, kamerák és disputák kereszttüzében. Telefonokkal körülbástyázva, hallózva, csevegve, kérdezve és félig agyonkritizáltan – televíziós korunk új mitologikus hőseként. A baj csupán az, hogy mitologizáló képességünk az utóbbi időkben félelmetesen fellazult. Mondhatni, egészen rakoncátlanná vált. Túlságosan erős paródiákból táplálkozó ironikus képességünk, túl könnyen lesz a hősből antihős, a mítoszból ellenmítosz, a főszereplőből epizodista, a fordítóból ferdítő. Pedig netán az is elképzelhető, hogy ama bizonyos király nem is akkor és nem is ott meztelen, amikor és ahol kiáltunk. Sőt talán nem is az a király meztelen. Mindenesetre jöhet az ellenérv: Rózsa Györgyről igen sokat beszélnek, még többet vitáznak, következésképpen Rózsa György népszerű. A tétel tetszetős, s bár a népszerűségnek kétségtelenül a fenti kritériumok is megfelelnek, elég a Regős István-féle riportsorozatot követő országos és egyöntetű szörnyülködésre gondolni, s máris láthatjuk: a népszerűtlenség elutasítással azonos. A műsorvezető vitatott személyiségén és stílusán túl viszont van egy ok, amely revíziót tesz szükségessé. Felülvizsgálatot a televíziós személyiség ügyében. Akinek nincs szüksége antihősre, s akinél nem kell kiabálni, hogy a király meztelen. Néhány évvel ezelőtt folyt némi vita erről, Vitray Tamás Csak ülök és mesélek...-jének és Hofi Géza ragyogásának csúcspontján voltunk, s e két nem mindennapi karakter előadói zsánere, mondandója, stílusa, eredetiségük egész mivolta kérdések sorozatát vetette fel. Rózsa György esetében (nem összehasonlításként!) némiképpen ugyanerről van szó – s mégis egészen másról.

Köztudott, hogy a Kapcsoltam... Vitray Tamás játékszenvedélyének gyermeke, miként az is, hogy Rózsa György egyenesen Vitraytól örökölte a telefonok fölötti vasárnapi országos uralmat. Eme örökség bizonyára – ahogy mondani szokták – jelentős súllyal nehezedett vállaira, ám műsorvezetőben a televízió talán igen, de a nézősereg garantáltan sohasem tűr meg epigonokat. Rózsa György mégsem egykönnyen jött, telefonált, és győzött. Ő ugyanis nem hűvös és metsző eleganciával okos, mint Vitray Tamás, nem lehengerlőén magabiztos és magakelletően jópofáskodó, enyhe bugyutasággal szétszórt vagy fölényeskedve vállveregető, mint... Ő egyszerűen csak Rózsa György, egy műsorvezető, aki rózsás mosollyal ”csak” szerény és kedves, néha diákosan félszeg is – de lényegi (népszerűségét egyidejűleg felerősítő és gyengítő) vonása nem ez. Ő az az epizodista, akiből főszereplő lesz.

A Kapcsoltam... ikszedik adása. Minden a helyén, minden a megszokott. A hatvanforintos kérdésnél tartunk. A telefonvonal túlsó végén a játékos kicsit, de azért észrevehetően bizalmaskodni kezd. A homo ludens nem csak állapot, stimulációs forrás is. Az illető a családi drukkereket elemzi, majd kijelenti, hogy a kérdésben szereplő pikoló inkább sörben jó. Rózsa György hallgat, icipicit mosolyog, amolyan nagybácsis bólogatással helyesel. Két eset lenne lehetséges: a játékos jókedvében vagy vérszemet kap, vagy magában nagyképű hólyagnak minősítvén a műsorvezetőt, „leállítja magát”, és abszolúte hivatalos formák között játszik tovább. Ami ehelyett történik: minden megy tovább. A játékos, amíg csak ötezerszázhúsznál ki nem száll, jókedvében marad, s a mértéket is tartja. Rózsa György pedig – veszi a lapot. S ez a lényeg.

Hogyan csinálja? Részben úgy, hogy mindvégig alig észrevehető módon ugyan, mégis igen határozottan rezonál partnere kedélyállapotára, részben akképpen, hogy kb. három perc múltán „bedobja” a pikoló világost az első adandó „milyen jó is lenne” – szituációban. Miként máskor Veszprémből telefonáló partnerétől a legelső és legkínosabb másodpercekben magától értetődő nyájas érdeklődéssel kérdezi meg, hogyan is áll most a bajnokságban a Bakony Vegyész. S amikor az illető visszakérdezett – „valami ismeretség?” – Rózsa csodálkozott el legjobban: nem, nem az. Ő csak úgy viselkedett, ahogyan szokott. Valamiféle képesség birtokában, ösztönösen és automatikusan.

Más. Dr. Mittudomén a telefonnál. Rosszmájúság ugyan, de nemigen lehet mást feltételezni: reáltudományokkal foglalkozó, szigorú ember lehet. Merev korrektsége szinte mélyhűtötté teszi a kábelt. Rózsa most is mosolyog kissé, éppen csak hanghordozása lesz két-három fokkal komolyabb, végtére a játékot is lehet tudományos alapokon művelni, ugyebár. Kommentárjai ezúttal csak egy-két szavasak, s természetes udvariassága valamicskét kimódoltabbnak tűnik fel.

Mindezt látni – lélektani TIT-tanfolyamon. Lehet, hogy éppen ez a játék lényege. A Kapcsoltam... versenyzőit mindnyájan csak halljuk. Minden más tévés vetélkedőtől eltérően ők egyáltalán nem tévés főszereplők. A látványt a feladványok jelentik, és legfőképpen – a műsorvezető maga. Ahogyan megmutatkozik. Kettős varázslat: valakit látunk – velünk hallani s egyúttal a hallottakra reagálni. így és ilyen hatásfokkal.

Mi ez a „Rózsa-attitűd”? Kaméleonkodás mint műsorvezetői alapkövetelmény? Alkalmazkodni tűzön-vízen át, modorokkal vagy modorosan, avagy azt kapja a kedves telefonáló játékos-vevő, amit megérdemel?

„Az ember sajátos képességével bele tudja élni magát a vele közvetlen kapcsolatban levő másik ember lelkiállapotába, ez a beleélés sajátos pszichés folyamatokat indít meg, amelyek révén fel tudja idézni magában az ember a másikban zajló indulatok, érzelmek és gondolatok tartalmát és azok összefüggéseit, és a felidézés révén jut el a másik ember megértéséig.” Buda Béla Az empátia a beleélés lélektana című könyvében írta e sorokat.

A beleélés képességének intenzitása adottság dolga, s mindaddig csak az egyén közvetlen környezetét érinti elsősorban, míg az illető nem kerül, mondjuk, tömegkommunikációs kapcsolatba embertársainak tágabb tömegeivel. A hazai televíziózás idestova negyedszázados története létrehozta a televíziós személyiség fogalmát, s ha – bármiféle definíció érdemi ismerete nélkül – a meghatározás totalitását vesszük alapul, az empátia fokozott hangsúlyozása a fogalom kikristályosításának elengedhetetlen feltétele. Rózsa György ehhez adja a maga telefonos voksát. Erősen gyanítható: a körülötte támadt viták éppen beleélő képességének eltérő értelmezése (vagy éppen – képességhiány! – tudomásul nem vétele) miatt adódtak. Empátiára elméletben ugyan minden ember képes, gyakorlatban viszont egyáltalán nem.

Ahogyan Rózsa Kapcsoltam...-ot vezet, lehet csak stílusnak, egyféle, netán televíziós modorosságnak (soha rosszabbat!) minősíteni, ám ama bizonyos kérdések, melyek a Vitray- vagy Hofi-féle televíziós személyiség körül felvetődtek, nem választhatók el a sajátos és e sorok írójának bevallottan rokonszenves Rózsa György-i attitűdtől. Annál is inkább, mert ami a Magyar Televízió manapság látható személyiségeit illeti, távolról sem biztos, hogy mindegyikük így tudna empatikus lenni, telefonnal vagy anélkül.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/10 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7318