|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziTestvérem egyedüli gyerekVajda Judit
Mio fratello e figlio unico – olasz-francia, 2007. Rendezte: Daniele Luchetti. Írta: Antonio Pennacchi regényéből Daniele Luchetti. Kép: Claudio Collepiccolo. Zene: Franco Piersanti. Szereplők: Elio Germano (Accio), Riccardo Scamarcio (Manrico), Angela Finocchiaro (Benassi), Luca Zingaretti (Mario), Anna Bonaiuto (Bella). Gyártó: Cattleya / Babe Film. Forgalmazó: Cirkófilm. Feliratos. 100 perc.
A magyar forgalmazó stílszerűen 1968 negyvenedik évfordulójának évében mutatja be A testvérem egyedüli gyerek című olasz filmet, melyben két fivér sorsa jelenik meg a történelem, politika, pártok, csoportok, ideológiák és izmusok viharában a hatvanastól egészen a hetvenes évekig.
Daniele Luchetti művének főhőse a megdöbbentően szép arcú báty, a kommunista Manrico és a csetlő-botló, kelekótya kisembert megjelenítő jópofa öcs, Accio; a hangsúly azonban az utóbbira esik, aki egy idő után teljes mértékben át is veszi a központi szerepet. A fiú – akit kiskamasz kora elején ismerünk meg – „világnézetbeli pályafutását” egy egyházi iskolában kezdi, majd onnan kiszakadva fasiszta eszmékhez húzza a szíve, hogy később még tovább kalandozzon...
Luchetti (aki A testvérem egyedüli gyerek előtt hamisítatlan olasz komédiát rendezett Görög nyaralás olasz módra címmel) drámájában fényes szelek helyett új idők új szelei fújnak, a rendező kevés politikával és sok érzelemmel, kicsit csúfolódva mutatja be, hogy az ideológiai elkötelezettségek és választások hátterében elsősorban magánéleti döntések, nagyon is személyes emberi, nem pedig politikai vonzalmak álltak (és állnak). Ugyanakkor mivel Olaszországban mélyen gyökerező hagyománya van mind a fasizmusnak, mind a kommunizmusnak, az Antonio Pennacchi igen kifejező című regényén (Il fasciocomunista) alapuló nosztalgikus visszatekintésbe nem nehéz belelátni magát Olaszországot, az olasz lelket, az egész XX. századi olasz történelmet sem.
A film további erénye a kisvárosi környezet, a hétköznapi helyszínek ábrázolásában megjelenő kisrealista megközelítés és a drámai történések ellenére is érvényesülő játékosság (a cselekményből adódó humoros fordulatok mellett ezt főként a fiatal, kezdő, illetve a tapasztalt színészek természetes játéka táplálja). A címével Rino Gaetano, a hetvenes években népszerű olasz táncdalénekes dala előtt tisztelgő A testvérem egyedüli gyerek így anélkül lesz könnyed, hogy felszínessé válna, de azért nem megy olyan mélyre, hogy fájjon.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1051 átlag: 5.61 |
|
|
|
|