|
|
Év
 
 
     
      
 
 
1980/június
|
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
 |
|
 |
|
|
|
|
MoziHallam FoeVajda Judit
Hallam Foe – amerikai, 2007. Rendezte: David Mackenzie. Írta: Peter Jinks regényéből David Mackenzie és Ed Whitmore. Kép: Giles Nuttgens. Szereplők: Jamie Bell (Hallam Foe), Sophia Myles (Kate Breck), Ciarán Hinds (Julius Foe), Claire Forlani (Verity Foe). Gyártó: Film4 / Ingenious Film Partners / Lunar Films / Scottish Screen / Sigma Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 95 perc.
A skót David Mackenzie korábbi filmjétől, a szenvtelen és gyakorlatilag átélhetetlen Young Adamtől egészen eltérő művel jelentkezett: a Peter Jinks regényén alapuló Hallam Foe-n érződik, hogy az alkotó szereti hőseit (még az ellenszenveseket is), így a néző is a legmélyebb szimpátiával és érdeklődéssel követi a címszereplő skót fiatal külső és belső útját, ami kisvárosi otthonától a nagyvárosig, megtűrt eltartottból az önállósulásig, az elfojtásoktól és gyermekkori traumáktól a megtisztulásig tart. A Hallam Foe olyan „nevelődési regény”, fejlődéstörténet, melyben nemcsak a központi figura, hanem körülötte szinte mindenki más is fejlődésen, változáson megy keresztül, így még annak is megbocsátunk, aki bűnt követett el.
Bár Mackenzie filmjében nyomon követhető egy erőteljes Hitchcock-idézet (a félénkségét kukkolásba fordító Hallam alakja révén a voyeurizmus kezdettől központi szerepet játszik a filmben, sőt akárcsak a Szédülésben, a főhős itt is vonzódni kezd egy fiatal nőhöz, aki feltűnően hasonlít egy szeretett alakra a múltból), mégsem uralja el a Hallam Foe (és címszereplője) mikrovilágát – ugyanolyan harmonikusan simul bele, mint a többi építőelem a főcím és a záró stáblista gyerekrajzaitól és a fiú mélylélektani jelentéseket előhívó barbár „sminkjétől” kezdve a többször felbukkanó, majd végleg a fő cselekményszálba olvadó bűnügyi vonalon át a hollywoodi produkciókból ismerős Claire Forlani vendégszerepléséig. Mackenzie műve nagyon összetett és sokfelé ágazó, mégis egységes tud maradni – ami nagyban köszönhető a hol bolondos-játékos, hol sokkoló-megrázó, hol finoman érzelmes motívumokat összetartó központi figurának és az azt megformáló Jamie Bellnek, aki ezúttal is remek alakítást nyújt, amit már harisnyás korától (Billy Elliot) kezdve az érettebb szerepekig (mint a Kedves Wendy! Dick Dandelionja) megszokhattunk tőle.
Ami talán egyedül kilóg ebből a tökéletesen működő kis univerzumból – és ezzel a szinte hibátlan film legnagyobb hibája lesz –, az a zene. Az (egyébként nagyszerű dalokat felvonultató) filmzene sokszor egyszerűen rátelepszik a filmre: szinte minden jelenet alatt szól valami, még akkor is, ha jobb lenne inkább csendben maradni – hiszen van, hogy a csend sokkal árulkodóbb.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1098 átlag: 5.52 |
 |
|
|
|
