KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Piaf

Ádám Péter

La Môme – francia-angol-cseh, 2007. Rendezte: Olivier Dahan. Írta: Isabelle Soberman és Olivier Dahan. Kép: Tetsuo Nagata. Zene: Christopher Gunning. Szereplők: Marion Cotillard (Edith Piaf), Sylvie Testud (Momone), Pascal Greggory (Barrier), Gerard Depardieu (Leplée), Emmanuelle Seigner (Titine). Gyártó: Légende / TF1 / Songbird Pictures. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 140 perc.

 

Csakugyan, micsoda élet! Cirkuszi akrobata apa, utcai énekes anya – a kislány (akit eredetileg Edith Gassionnak hívnak, csak a felfedezőjétől, Louis Leplée-től kapja majd a „veréb” jelentésű Piaf nevet) részben külvárosi utcákon, részben a nagymama normandiai bordélyházában cseperedik fel, aztán a siker és az egymás után születő lemezek és dalok előterében? hátterében? a szerelmek, csalódások, tragédiák sorozata; majd a korai öregség, és végül negyvenhét esztendősen, 1963. október 10-ének éjszakáján, a halál... Csakhogy a rendezőnek nem az életrajz a kiindulópontja, hanem a mítosz: nem a rekonstruált valóságot látjuk, hanem a klisét, a mesét, az álmot.

Ráadásul a film nem az időrendiség klasszikus útján halad; zaklatottan széttöri az időt. Nem kronológia, hanem kaleidoszkóp; az 1959-es emlékezetes New York-i incidens után például (az énekesnő összeesik a színpadon) a bordélyban töltött boldog gyermekévek következnek és így tovább. A koravén, vézna, hajlott hátú és reményvesztett Piaf így előzi meg a gyermek Piafot és a sugárzóan fiatalt. Az élet különböző szakaszai sajátos érzelmi logika szerint ötvöződnek, kapcsolódnak össze, és a szeszélyes váltásokat csak felerősítik, tagolják és értelmezik a visszafogottan, ha ugyan nem szűkmarkúan adagolt jól ismert sanzonok.

A rendező nem törekszik teljességre, csak néhány fontosnak tartott mozzanatot emel ki a legendából, és tapintatosan elhallgatja azokat az epizódokat, amik a bálványra árnyékot vetnének (például a megszállás éveit). De ha szigorúan a legendát követi is, a film azért szembesít néhány zavaró igazsággal: az önpusztító (morfinomániás és alkoholista) Piaf mellett másik képet is felvillant: a misztikus-ájtatosságig vallásos művészét. Itt nem az élet hozza világra a művészetet, hanem a művészet ad formát az életnek, és mintha az önpusztítás hajtóereje egy tőről fakadna Piaf művészetével; a rendező nagyvonalúan mixeli össze a jót a rosszal, a vallásost a profánnal, a boldogságot a kétségbeeséssel, a sikert a tragédiával.

A filmnek azok a legerősebb pillanatai, amikor az álom és valóság határán egyensúlyozó történet teljesen átbillen a fantáziába (ilyen például Marlene Dietrich álomszerű New York-i felbukkanása vagy az a jelenet, amelyben Piaf értesül Marcel Cerdan haláláról). Amikor közlik vele a légi szerencsétlenség hírét, Piaf kétségbeesésében ide-oda tántorog a kietlen lakásban, egy előszobának látszó folyosón látjuk, de ez a folyosó, amely még része a lakásának, már a megvilágított színpadra vezet: a magánéletet többé semmilyen fal, semmilyen határ nem választja el a színpadtól. Mintha, legalábbis a film szerint, Édith Piaf is ennek a változásnak lett volna az áldozata...

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/07 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9054