|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
DVDÚj világVarró Attila
The New World – amerikai, 2005. Írta és rendezte: Terrence Malick. Szereplők: Colin Farrell, Q’Orianka Kilcher, Christian Bale. Forgalmazó: InterCom. 130 perc.
Minden szerzői életműben különös helyet töltenek be azok a filmek, amelyek több évtizeddel forgatókönyvük megszületése után kerülnek celluloidra – egyszerre felmutatva alkotójuk friss és ifjúkori önképét, egyfajta kapocsként múlt és jövő között. A pályáját kubricki átgondoltsággal, maximalizmussal és alkotói holtidőkkel formáló Terrence Malick több mint harminc esztendeje indult rendezői pályáján, a tavaly decemberben mozikba került Új világ mindössze a negyedik nagyjátékfilmet jelenti: hét évvel a legutóbbi Az őrület határán után, egy hetvenes évek végén félbemaradt rendhagyó westerntrilógia harmadik darabjaként.
Míg a Sivár vidék és a Mennyei napok 20. századi Közép-Nyugatra helyezett szerelmi drámái a hagyományos vadnyugat-mítosz halála után játszanak el a műfaj toposzaival és alapkérdéseivel, az Új világ címéhez híven az amerikai kontinens felfedezésének idején játszódik, és egy jól ismert történelmi mítosz születését mutatja meg szokatlan fénytörésben. A modern amerikai költészetben és cukros gyermekmesékben egyaránt népszerű Pocahontas-történet főhőse, a brit John Smith az első telepeshajón érkezik Virginia zöld vadonjába, hogy kulcsszereplő legyen a friss kolónia létrejöttében és kapocs két távoli kultúra között, miután a helyi powatan törzs fogságába esve beilleszkedik az őslakos-világba, majd egymásba szeretnek a főnök tizenkét esztendős leányával. Az alapsztori, túl a kötelező Disney-adaptáción, különösen giccs- és kliséveszélyes, Malick pedig meg sem próbálja elkerülni ezeket a zátonyokat – sőt precíz elszántsággal gázol át rajtuk, bízva személyes látásmódja hipnotikus erejű képi világában: a bő két órás filmben kérlelhetetlenül ott az összes szabványelem (beavatási szertartástól a hálaadási sztorin át a szerelmespár „én tarzan – te jane” nyelvleckéjéig), az összes kötelező mondat („Ez a nép nem ismer hazugságot, csalást, kapzsiságot, féltékenységet”) és persze az elmaradhatatlan szívszorító végkifejlet (az indián hercegnő hozzámegy egy tisztes dohánytermesztőhöz, majd fiatalon meghal a hideg Angolhonban). Mindemellett pedig Malick szövegét örömmel és nagy haszonnal forgathatják feminista, posztkolonialista és egyéb filmelméleti kurzusokon, feltárva a szűzlány és szűzföld, a férfitekintet és hatalmi agresszió komplex viszonyát, netán a hetvenes évek modernista filmjeinek örökségét az ezredforduló hollywoodi filmgyártásában.
Az Új világ azonban épp oly kevéssé tekinthető újabb szirupos történelmi tanmesének az Álomgyárból, mint valamiféle intellektuális köldöknézésnek a mai amerikai film legnagyobb remetéjétől – miközben mindkét váddal egyaránt illetik. Malick ugyanis igen markáns stiláris törekvéseivel (amelyek Dogma-szabályokként határozták meg előre a látványvilágot a természetes fények és kézikamerák kizárólagos használatától a szubjektív nézőpont dominanciájáig képben és narrációban) az első jelenettől kezdve határozottan elemeli filmjét a narratív befogadás alapszintjéről, hosszú, meditatív látomások lenyűgöző szépségű epizódfüzérébe illesztve kötelező fordulatait. Az Új világ, miként elődei az életműben, egyfajta álom egy Álomvilágról, transzcendens vízió a Paradicsom szükségszerű elvesztéséről, ahol a főhős kénytelen másik férfinak átengedni szerelmét, és magányosan végzi a hőn áhított cél küszöbén rekedve. Rendezője nem elmesél, inkább megfest egy mitikus világot sok színnel, hanggal, impresszióval és temérdek melankolikus szeretettel egy legenda-Vadnyugat iránt, amely már születésekor halálra volt ítélve.
Extrák: az ez esetben elmaradhatatlan tökéletes kép- és hangminőség mellett alapos, egyórás werkfilm.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1053 átlag: 5.53 |
|
|
|
|