|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégWallace & Gromit és az Elvetemült VeteménylényHideg János
Nick Park a ’80-as évek végétől útjukra indított Wallace és Gromit gyurmafilmjei legalább két szempontból jelentettek filmtörténeti újítást: egyrészt technikailag, a nehézkes anyag magas szintű animálása, másrészt dramaturgiailag, az animációs gyerekfilm és a zsánerfilm-paródia eredeti ötvözése révén. (E receptet az utóbbi idők gyerekrajzfilmjei is egyre szívesebben alkalmazzák, igaz, kevésbé találékonyan, hogy csak a Vadgalambot és a Cápamesét említsük.) Park emellett sikeresen gyúrt össze két további hagyományt: az angol falusi bábfilm (Postman Pat, Fireman Sam) komótos, sután kedves világát az angol felnőtt vígjáték abszurd-groteszk elemeivel. Az eredmény egy 4-5 éves kortól a felnőttkorig élvezhető új családi műfaj lett, amely Parknak számtalan díjat hozott, és kultusz-animátorrá avatta őt. (Mellesleg jelentősen felfuttatta a yorkshire-i Wensleydale sajt eladási mutatóit!)
A legújabb, immár játékfilm-méretű epizódban – miután a 2000-ben készült Csibefutam bizonyította, hogy a claymation-technika ebben a terjedelemben is piacképes — Park régi hőseit állítja csatasorba. A flúgos, sajtimádó feltaláló és józan ebe ezúttal humánus rágcsálóirtásra adja fejét, ám egy frankensteini léptékű baki révén Wallace hatalmas, salátára éhes „vérnyulat” szabadít az emberiségre. A klasszikus vérfarkas-horrorfilmek elemeit karikírozó mozi természetesen egyetlen pillanatra sem félelmetes vagy felkavaró – e tekintetben egyes Disney-filmek is több kívánnivalót hagynak maguk után –, a nagyjátékfilmi dramaturgiában otthonosan bénázó gyurmafigurák viszont tökéletesen alkalmasak a filmes utalásokra vevő felnőtt néző szórakoztatására, sőt akár többszöri megtekintésre is.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1755 átlag: 5.49 |
|
|
|
|