KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Eszmecsere

Nyafogás vagy társadalomkritika?

Hankiss Elemér

 

Igazuk van-e az előttem szólóknak (Faragó Vilmos, Filmvilág, 1981/6.;Almási Miklós, 81/7.; Palotai János, 81/8.) akkor, amikor a mai magyar filmeket, s közöttük a kipécézett értelmiségi filmeket többek között az unalmasság eredendő bűnében marasztalják el? Azt hiszem, igazuk is van, meg nem is.

A magyar közönség valóban nem lelkesedik értük, s a mozikban, ha vetítik őket, csakugyan nem viharzanak különösebben nagy szenvedélyek és izgalmak. De úgy hírlik, másfelől, hogy külföldön, főleg Nyugat-Európában, éppen ellenkező a helyzet. Ha nem is boulevard-szenzációk e filmek, de nagy fesztiválsikerük és sajtóvisszhangjuk van, és – elsősorban értelmiségi körökben – bemutatásuk eseménynek számít Rómától Stockholmig és Párizstól az amerikai egyetemek filmklubjaiig. Miért hozza vajon lázba az embereket ott az, ami minket inkább csak: untat?

A legkézenfekvőbb és legfelületesebb válasz az volna, hogy ami nekünk megszokott és mindennapi, az nekik ott új, szokatlan, egzotikus. Most, az utóbbi 10–15 évben kezdenek ráocsúdni arra, hogy Európa nem az Oderánál és a Lajtánál ér véget, és bizalmatlansággal kevert kíváncsisággal figyelik azt, ami itt történik, ezeken a történetileg ridegebb tájakon, rá-rácsodálkozva arra, hogy itt is emberek, sőt, hellyel-közzel civilizált, európai emberek élnek.

Meglepheti és lebilincselheti őket a magyar filmek őszintesége is. A szókimondásnak, a bajok feltárásának sok területen erősebbek a korlátai nálunk, mint a gazdagabb nyugat-európai és észak-amerikai országokban. De a magyar filmek összességükben sokszorta társadalomkritikusabbak, mint az amerikai, az angol, a francia, az olasz vagy mondjuk az indiai filmek. Ez gyengeségük és egyben erősségük forrása is. Gyengeségüké, mert a kellemesség, az öröm, a kaland, a szép érzelmek filmjeire világszerte jóval nagyobb a közönségigény, mint a társadalomkritika keserű és savanyú, harcos és bágyadt változataira. De erősségüké is, mert van valami tiszteletet parancsoló elhivatottság vagy akár szent téboly abban, hogy egy kis ország csaknem teljes filmtermését annak szenteli, hogy szembenézzen önmagával, megértse önmagát, gyötörje önmagát történelmének és jelenének kudarcaival s fél-sikereivel. A számvetésnek, a tudni és érteni akarásnak ez az erkölcsi szenvedélye kívülről, azok számára, akik nem élik át fájdalmát és nyomorúságát, mindez lenyűgöző, érdekes és tanulságos látvány lehet.

De lehet egy ennél mélyebben fekvő, vagy legalábbis számunkra fontosabb oka is a magyar filmek felé forduló külhoni érdeklődésnek. Annak a sajátos szerepnek szólhat ez a figyelem, amelyet Magyarország Kelet-Európában játszik. Annak a manapság sokat emlegetett „magyar modellnek”, amit világszerte hitetlenkedve és némi akaratlan csodálattal figyelnek. Mindenkit érdekel, mindenki tud vagy tudni vél róla: kivéve minket. Talán mert mi belülről és közelebbről látjuk; ismerjük a hevenyészett aládúcolásokat, a belső repedéseket; tudjuk, hogy milyen nagy árat kellett és kell fizetnünk érte; szenvedjük a nap mint nap elmulasztott lehetőségeket. S mert attól való – indokolt, indokolatlan? – félelmünkben, hogy addig működik ez a modell, amíg nem beszélünk róla, meg sem fogalmazzuk igazán, nem is tudjuk pontosan, hogy miben áll, miben kellene állnia, el is felejtjük, hogy egyáltalában létezik.

Hibásak ebben, a maguk módján, az említett filmek is. Igaza van Faragó Vilmosnak abban, hogy csak a felszínt tükrözik, csak zsáner- és hangulatképeket festenek a világfájdalmas magyar értelmiségről; meg sem kísérlik föltárni az okokat és összefüggéseket, a tényleges korlátokat és lehetőségeket. Szemben a divatos dokumentum-játékfilmekkel, amelyek legalább pontos és viszonylag extenzív tényfeltárásra törekszenek (bár az igazi okokat és összefüggéseket ezek sem feszegetik, legfeljebb célozgatnak rájuk), az említett értelmiségi filmek – programszerűen vagy egyszerűen csak gondolati restségből – impresszionisztikusak, az értelmiségi lét élménytöredékeiből szeszélyesen, ötletszerűen válogatnak. A külföldi nézők előtt ezekben az élménytöredékekben is föl-fölcsillan-hatnak a „magyar modell” holmi visszfényei, nekünk azonban nem segítenek önmagunk megértésében, életünk tényleges meghatározó erőinek és lehetőségeinek felismerésében.

Pedig nagyon is szükségünk volna e segítségre. Mert a jelenleg széles körökben eluralkodott világfájdalommal, búsmagyarkodással semmire sem megyünk. Es azzal sem, ha a filmekben viszontlátjuk önmagunk savanyú képét. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nincs bőven okunk a keserűségre; hanem azt, hogy nem megyünk semmire a kesergéssel. Ritkán volt olyan nagy jelentősége annak, mint most, hogy pontosan felmérjük helyzetünket, lehetőségeinket, teendőinket; ritkán volt ilyen nehéz fenntartani a morális tisztesség és a politikai józanság kényes egyensúlyát; szerencsére ritkán vannak a történelemben olyan helyzetek, amikor oly nagy mértékben függ egy nép sorsa, jövője attól, hogy egy-egy nehéz kérdésben egyenként és együttesen hogyan döntenek; ritkán múlik egy társadalmon ilyen mértékben, hogy súlyos válságba sodródik-e, vagy képes – a nehéz körülmények ellenére is – egy reformkor erőit mozgásba hozni. Érdemes ezzel kapcsolatban felidézni azt, hogy az 1820-as, 30-as évek fordulóján, az akkori reformkor indulásakor semmivel sem voltak kedvezőbbek a külső és belső körülmények. És akkor is meg kellett küzdeniük az Európa-szerte divatos spleennel. Akárcsak most, 1981 nyarán, nekünk a tehetetlenkedő világfájdalommal. Annak idején az írók és művészek nagy szerepet játszottak a társadalom mozgósításában; ma, legalább is az elemzett filmek, ahogy mondani szokás, inkább csak hervasztanak.

Nem a lelkendező és bamba derűlátást, s különösen nem a „végül is minden rendben van nálunk” álságos hangulatát kérem számon e filmeken. Épp ellenkezőleg. Ama hajdani reformkor komor látomásokkal és keserű számvetésekkel kezdődött, és a nemzet s a hatalom ostorozásával, új és új eszmék felvetésével, tervek megfogalmazásával és következetes, célratörő cselekvéssel folytatódott. De hol vannak a szóbanforgó filmekben e keserű vagy bármiféle látomások, a ráébredések, hol a számvetések, az ostorcsattogások, hol a cselekvésre ösztönző gondolatok, szenvedélyek, útkeresések? Nyafognak ezek a filmek, most, amikor – ügy érzem – nincs már időnk a nyafogásra.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/09 33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7333