|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA szőke indiánGáti Péter
Talán nincs is olyan ember, aki gyerekkorában ne akart volna indián lenni. Cooper és Karl May erősen idealizált, bátor és rettenthetetlen rézbőrűekről szóló történetei nagymértékben táplálták ezeket az elképzeléseket. Lehet-e, újat mondani minderről?
Az NDK filmgyártása Gojko Mitić-csel a főszerepben filmek egész sorát szentelte ennek a témának. A most látható film története a 18. század végén, az angol–francia háború idején játszódik; George, a tízéves kisfiú családjával együtt menekülni-vándorolni kényszerül. A gyereket indiánok rabolják el, majd magukhoz szoktatják és felnevelik. Hétéves ott-tartózkodása tökéletesen irokézzé változtatja, még gondolkodásmódját is átalakítja. Megszereti az indiánokat, de a háború befejeztével visszakerül szüleihez. Hazatérése azonban már nem lehet végleges megoldás, hiszen többé se ide, se oda nem tartozik. George újra elindul...
A film nem tudja elhitetni a nézővel ezt az otthontalanságot, mivel kísérletet sem tesz a fiú személyiségváltozásának árnyalt és motivált bemutatására. Pedig e drámai mag köré rendeződhetne az egész cselekmény. Becsületszóra kell elhinnünk, illetve a belső monológok hatására hagyni magunkat meggyőzni a látottak helytállóságáról. A szerkezeti egyensúly végérvényesen megbomlik, amikor a képi ábrázolás a cselekmény fő vonala szempontjából közömbös, az indiántörténetek szokásos külsőségeit, sallangjait tolja előtérbe. Népszokások kimerítő felsorakoztatása, skalpolás és engesztelő áldozatok képei váltják egymást. Szinte képeskönyvvé válik a film, lexikon-szócikkek illusztrációival kiegészítve. Csak az ütemes uff-uff csatakiáltás hiányzik. Az operatőri munka eredményesen szürkült hozzá Ulrich Weiss rendező koncepciótlanságához. Ha az illúzióinkat meg akarjuk őrizni, maradjunk inkább az indiánkönyveknél.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1100 átlag: 5.37 |
|
|
|
|