|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégKicsi és piciBáron György
Emlékeznek még Totóra, a Csoda Milánóban felejthetetlen gyermekhősére? Az ő szelleme lebeg – merthogy szó szerint is „lebegett” de Sica varázslatos filmjében – Peter del Monte olasz rendező alkotása, a Kicsi és pici fölött. Del Monte is gyermekszemmel szemléli pusztuló világunkat, akárcsak nagynevű elődje és honfitársa, s ebből a szemszögből a felnőttek társadalma reménytelenül infantilis. Különösen igaz ez a Kicsi és pici hőseire, a hatvanas évek volt lázadóira, a mai harmincas-negyvenes értelmiségiekre. Ezek az örök-kamaszok máig sem teremtették meg a maguk felnőtt-mintáit, farmernadrágban járnak, csapzott a hajuk, legtöbbjüket az apja tartja el, s ezenközben lassan a gyermekük is felnőttkorba érik. Erről a groteszk-szomorú helyzetről, erről a köztes, alighanem végleg „elveszett” nemzedékről szól Peter del Monte szép filmje. Pontosabban a rákövetkező generációról, a gyerekről, aki mégiscsak kontinuitást teremt a történelemben, felnőtté lesz, s hűvös sajnálkozással átallép szülei gyermekségben megrekedt generációján. Peter del Monte filmjét a Csoda Milánóbannal rokonítja az is, hogy mindezt modern felnőtt-mesében mondja el, reális és irreális tünékeny határvonalán egyensúlyozva. A címbéli Kicsi és pici egy tizenhároméves kamasz, s annak – egy álomszerű kamasz-éjszaka eredményeképp született – három év körüli kisfia. Két komoly ember a komolytalan világban. Hasonló helyzetet ábrázolt Marco Ferreri Szállást kérek című filmje is. A Szállást kérek mély kultúrfilozófiai pesszimizmust, csüggedt reménytelenséget sugárzott (már amennyiben egy műalkotás – a remény végső emberi menedéke – lehet egyáltalán reménytelen). A Kicsi és pici játékos és humoros alkotás, a humora mögött azonban mély, megszenvedett fájdalom lüktet. Egyszerű és tiszta film ez, mentes mindenfajta fellengzős túlmagyarázástól, technicizált képi cirádától. Olyan, mintha csüggedt perceinkben egy rokonszenves, őszinte emberrel hozna össze a jósorsunk.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1747 átlag: 5.54 |
|
|
|
|