|
|
Év
 
 
     
      
 
 
1980/június
|
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
 |
|
 |
|
|
|
|
Láttuk mégVad bandaKoltai Ágnes
„Az erőszak megszállottja” – írták Sam Peckinpah-ról, aki az 1969-ben forgatott Vad bandával a kritikák össztüzébe került.
A Vad banda nem a western poétikáját vagy stílusát változtatta meg, hanem a „hallgatag emberek” erkölcsét ábrázolja – a visszájáról. A szolidaritásról, az összetartásról, a férfibarátságról szól a film, pontosabban arról, hogy az amerikai westernekben évtizedek óta hirdetett férfias erények hogyan semmisülnek meg. Peckinpah hősei értelmetlenül harcolnak, értelmetlenül gyilkolnak, s a végén természetesen értelmetlenül halnak meg. Hiába a magasztos eszmék, üresfejű, féktelen gyilkos itt mindenki, Pike Bishop és bandája semmiben sem különbözik az őrült mexikói fiók-diktátortól, Mapache-tól. Sam Peckinpah felfordult világot ábrázol, olyan világot, amelyben nem Jó és Rossz küzd meg. Csak Rossz és még Rosszabb között választhatunk, gyilkosok acsarkodnak a Vad bandában, egykori barátok fordulnak egymás ellen, néhány lyukas garasért szúrják hátba egymást a pionírok unokái, akik a Vadnyugat legendás hőseitől csak a hidegvérű öldöklést örökölték.
Meglehet, sokan a véres kalandért, a fegyverropogtatásért és a látványos harcért ülnek majd be a moziba, pedig ez csupán a látszat, a Vad banda ugyanis Sam Peckinpah csalódottságát, keserűségét tükrözi: azt a tagadhatatlan rossz érzést, amit egy megnyugtató hazugság lelepleződésekor érez az ember.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1286 átlag: 5.37 |
 |
|
|
|
