KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A befejezetlen játszma

Vida János

 

Emlékmű ez a film, annak is szánták: a kínai polgárháború és a japán militarizmus áldozatainak emlékműve. A történet a húszas évek első felétől az ötvenes évek második feléig ível át, a kínai–japán kapcsolatok viharos korszakain keresztül a kínai–japán barátság megújulásáig, amit nem csupán a záró jelenetek érzékeltetnek, hanem a főcímadatok is: kínai és japán rendezők, írók, operatőrök, zeneszerzők, díszlettervezők, hangmérnökök, szereplők, gyártó cégek kiszámítottan egyenlő arányban szerepelnek egymás mellett.

Az alkotók mindazonáltal nemcsak az alkalmi koprodukciós filmek, hanem általában az alkalmi filmek buktatóit is jó érzékkel elkerülték, amennyiben nagyszabású – 134 perces – művük nézője, hacsak nem készül előre föl, egy pillanatra sem veszi észre ezt a kiszámítottságot. Közben többnyire az az érzésünk, mintha kínai mozidarabot látnánk, amelybe valamilyen különleges ecsettel szokatlan színeket kevertek. Mindkét részről hazájukban hírneves és népszerű színészek formálják meg a főbb szerepeket – sőt némely kisebbet is –, de ebből sem kerekedik sztárparádé.

A gyönyörűen fényképezett film egységes világának megteremtéséhez nyilván jelentékenyen hozzájárult Szató Dzsunja japán társrendező közönségfilmeken edződött gyakorlata. Szató, aki pályája kezdetén egy ideig Imái Tadasi (a Szamurájhűség rendezője) asszisztense volt, már harmincéves korában (1962-ben) rendezett első játékfilmjében, A szárazföldi hadsereg kegyetlenkedéseinek történetében leleplezte az egykori japán militaristák bűneit. (Magyarországon a Szuperexpresszt, az Ádáz hajszát, a Bizonyítási eljárást láthattuk munkái közül).

A befejezetlen játszma ugyanolyan részletező realizmussal ábrázolja a kínai és a japán hadurak kíméletlenségét saját népükkel szemben, mint a Kínába betörő japán hadsereg háborús bűneit, megjeleníti a keservekkel teli esztendők hétköznapjait, s az első békeévek nyomorúságát is, csak az 1956-ban játszódó befejezésbe csúszott egy kevés – talán szándékolt – anakronizmus: ezek a jelenetek inkább a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatát idézik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/10 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5703