|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA nyugodt Nap éveReményi József Tamás
Egy tiszta nő – és egy tiszta férfi. Önfeledten táncolnak a sziklakolosszusok látomásos kulisszája előtt, amely egyszerre szimbóluma a „civilizáció” előtti, érintetlen világnak és a pusztulás utáni kopár Földnek, az örök fenyegetettségnek. Krzysztof Zanussi filmjének zárójelenete nemcsak külsőségeiben idézi föl Polanski művének (Tess; Egy tiszta nő) fináléját, hanem látlelete is ugyanaz: ideologikus és hétköznapi gonoszságaink elől a humánum misztikus álmokba menekülhet.
A történet időpontja és helyszíne különös gonddal megválasztott: a világháború befejeztével, a potsdami egyezmény után Lengyelországhoz csatolt német területen játszódik. A senkiföldjén. Az őslakosok szenvedéseire a romok, falra firkált, kétségbeesett üzenetek emlékeztetnek még, a nácik bűneit lemészárolt hadifoglyok tömegsírja jelzi, a városban fosztogatók, besúgók, embercsempészek. A terep a nagyhatalmaké s a kis csirkefogóké; a filmben el sem hangzik, hogy béke lenne. Mint ahogy nincs is béke. csak az ember időtlen (mert folytonos) megaláztatásainak dermedt csöndje. Ezt a csöndet fokozza szomorú-groteszk módon a lengyel özvegyasszony és az amerikai katona ismeretsége: egymás számára érthetetlen nyelven, érthetetlen szokások gesztusaival próbálnak kommunikálni. Tisztaságuk, természetességük mégis összekapcsolná őket; a halál, a pusztulás fölötti megrendülés közös élményében találnak egymásra – az egyetlen mélyen emberi élményben, amely ott és akkor lehetséges. A háborús és háború utáni történelem azonban „közös erővel” szétválasztja őket.
Zanussi tehát pontosan kidolgozta azt az alapszituációt, amelynek fejleményei a film föl vezetésében mesterkéletlenül, puritán egyszerűséggel válhatnak jelképi erejűekké. Ám a feszültség a két főhős egymásra találásának szép pillanatától kezdve fokozatosan szétoldódik, a történet fegyelmezett bizarrsága végül melodrámába fúl. Az idő haladtával a rendező mindinkább elbizonytalanodik: stációkra redukált képekben fogalmazzon avagy meséljen-e? Végül is elkezd cselekményt bonyolítani, magyarázkodó képsorokba fog, s filmje ritmustalanná, kusza stílusúvá lesz. Mindezen a két csodálatos színész, Maja Komorowska és Scott Wilson bölcs játéka sem segít.
A nyugodt Nap éve 1984-ben, Velencében elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt. Pontosabban – az akkori sajtóvisszhangok tanúsága szerint is: A nyugodt Nap éve „alkalmából” fődíjat kapott a kelet-európai film nagy moralistája, Krzysztof Zanussi.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1377 átlag: 5.65 |
|
|
|
|