KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A nyugodt Nap éve

Reményi József Tamás

 

Egy tiszta nő – és egy tiszta férfi. Önfeledten táncolnak a sziklakolosszusok látomásos kulisszája előtt, amely egyszerre szimbóluma a „civilizáció” előtti, érintetlen világnak és a pusztulás utáni kopár Földnek, az örök fenyegetettségnek. Krzysztof Zanussi filmjének zárójelenete nemcsak külsőségeiben idézi föl Polanski művének (Tess; Egy tiszta nő) fináléját, hanem látlelete is ugyanaz: ideologikus és hétköznapi gonoszságaink elől a humánum misztikus álmokba menekülhet.

A történet időpontja és helyszíne különös gonddal megválasztott: a világháború befejeztével, a potsdami egyezmény után Lengyelországhoz csatolt német területen játszódik. A senkiföldjén. Az őslakosok szenvedéseire a romok, falra firkált, kétségbeesett üzenetek emlékeztetnek még, a nácik bűneit lemészárolt hadifoglyok tömegsírja jelzi, a városban fosztogatók, besúgók, embercsempészek. A terep a nagyhatalmaké s a kis csirkefogóké; a filmben el sem hangzik, hogy béke lenne. Mint ahogy nincs is béke. csak az ember időtlen (mert folytonos) megaláztatásainak dermedt csöndje. Ezt a csöndet fokozza szomorú-groteszk módon a lengyel özvegyasszony és az amerikai katona ismeretsége: egymás számára érthetetlen nyelven, érthetetlen szokások gesztusaival próbálnak kommunikálni. Tisztaságuk, természetességük mégis összekapcsolná őket; a halál, a pusztulás fölötti megrendülés közös élményében találnak egymásra – az egyetlen mélyen emberi élményben, amely ott és akkor lehetséges. A háborús és háború utáni történelem azonban „közös erővel” szétválasztja őket.

Zanussi tehát pontosan kidolgozta azt az alapszituációt, amelynek fejleményei a film föl vezetésében mesterkéletlenül, puritán egyszerűséggel válhatnak jelképi erejűekké. Ám a feszültség a két főhős egymásra találásának szép pillanatától kezdve fokozatosan szétoldódik, a történet fegyelmezett bizarrsága végül melodrámába fúl. Az idő haladtával a rendező mindinkább elbizonytalanodik: stációkra redukált képekben fogalmazzon avagy meséljen-e? Végül is elkezd cselekményt bonyolítani, magyarázkodó képsorokba fog, s filmje ritmustalanná, kusza stílusúvá lesz. Mindezen a két csodálatos színész, Maja Komorowska és Scott Wilson bölcs játéka sem segít.

A nyugodt Nap éve 1984-ben, Velencében elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt. Pontosabban – az akkori sajtóvisszhangok tanúsága szerint is: A nyugodt Nap éve „alkalmából” fődíjat kapott a kelet-európai film nagy moralistája, Krzysztof Zanussi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/10 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5701