|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégMonsieur HireFáber András
A modern néprajztudomány egyik legnagyobb – művészetelméleti jelentőségű – felfedezése az volt, hogy szüzsék, sztorik, vagyis mesetípusok alkalmasint korlátozott számban állnak az emberiség rendelkezésére (Aarne-Thompson: Népmesetípusok, 1928). S miután az elmondható történet filmben voltaképpen ízléskonvenció, formai elem, a cselekmény-kiagyalók pedig közismerten fantáziátlanok, egyre-másra forgatják a remake-eket, vagyis híres régi filmek mai, új változatait.
Ilyen a Monsieur Hire is, azzal a különbséggel, hogy míg az effajta filmek többsége nem színvonalában, hanem csak költségeiben szárnyalja túl az eredetit, Patrice Leconte rendező, aki karcos humorú vígjátékokkal tűnt fel, ezúttal legalábbis az alapművel egyenértékűt hozott létre.
Maga az alapmű is feldolgozás, egy irodalmi alkotásnak, a kisemberek életét nagy lélektani beleérzőképességgel ábrázoló krimiíró, George Simeon egyik viszonylag korai művének, a M. Hire eljegyzése című regénynek a filmváltozata: Julien Duvivier rendezte 1946-ban, alkalmat adva benne a címszereplő Michel Simon-nak egy parádés alakításra. Az életunt voyeur-ből szerelmessé és egy bűntettes (a szeretett lány fiúja) helyett önjelölt gyanúsítottá, majd áldozattá váló kortalan úr története fanyar életigazságokat közvetít. Lassan csörgedező cselekmény, kitartott közelik, fakó (telítetlen) színek, a mozgás térhatását csökkentő teleoptika gyakori alkalmazása: ezek a főbb eszközök, melyekből a film alaphangulata, valamiféle szikár melankólia összeáll. S nagyszerű Michel Blanc egy újabb „fehér bohóc”-remeklése, a többiekről nem is beszélve. Jó rendező jó filmjében ugyanis rendszerint mindenki jó, főszereplőtől a helyettes naplóvezetőig. S ez nem első sorban anyagiakon múlik.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2856 átlag: 5.45 |
|
|
|
|