|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA remény útjaTamás Amaryllis
A svájci Xavier Koller, a magyar Ragályi Elemér egy török házaspár tragédiába torkolló kényszerű (?) menekülés-próbálkozását kínálja végiggondolásra dokumentum-értékű, kegyetlen éleslátással fotografált filmballadájában. Az elmúlt egy-két évben hozzánk érkező, s időnként a népharag céltáblájává vált román, erdélyi, lengyel, orosz, albán menekült-áradat ingerültséget, félelmet, értetlenkedést provokált sajnos sokakból. Nem tagadhatjuk, hogy a belőlük verbuválódott Moszkva-téri emberpiac – ahol a „munkaadók” nemegyszer átverik a legkülönbözőbb nációjú menekülteket (hiszen panaszra nem mehetnek, általában „nincsenek rendben a papírjaik”) – tény, s a nálunk is egyre nagyobb mértékben megjelenő felfogásbeli zűrzavarról, társadalmi banditizmusról árulkodik. A török Hayder és Meryem, primitív lázadók, de nem politikai, hanem szociális igazságtalanság elleni szerény tiltakozásból – legéletrevalóbb gyermekükkel a szegénység elől, a felcsillanó remény útján – indulnak el Svájcba, miután felszámolták „vad, civilizálatlan” életük ingóságait. Nem a féktelen sóvárgás hajtja őket a szabadság felé, pusztán gazdasági okok rejtőznek a háttérben.
A mód, mellyel „megsegíttetnek”: szégyenteljes – nagy elhatározásuk megbicsaklik már az isztambuli illegális közvetítők hiéna-seregén. Gyülevész vámszedők, embercsempészek kusza szövetű kultúrája tenyészik az egyszerű álmokon, a naiv vágyakon. Ez még nem a határok nélküli földgolyó, de a gyermekük halálával, a férj bebörtönzésével végződő történeten (mindazon, amiről „hallgatni kell” a századvégi exodusok láttán) megfeneklik az európai jövő képe is. Végiggondolva a hasonló sorsúak kálváriáját, s e szenvedésekben a „megsegítők” felelősségét, kollektív bűntudatunk vezeklése e filmmel megkezdődött. Talán ez is oka – a valódi művészi értékeken túl – az idén A remény útjának juttatott elismerésnek: a „legjobb külföldi filmért” járó Oscar-díjnak.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 975 átlag: 5.6 |
|
|
|
|