|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
1895–1995[Krúdy tárcájáról]Kelecsényi László
Százévesnek tűnik fel nekem a mozi – írta Krúdy Gyula egy alkalmi cikkében, pedig akkor ínég csak huszonöt éves colt a találmány. Mostanáig úgy hihettük, hogy csak ebben az 1920-ban keletkezett, Ha én filmet írnék, című vallomásszerű kisprózájában szentelt külön figyelmet a mozgóképnek. A bőséges termékenységű író kötetben eddig kiadatlan publicisztikáit kutatva bukkantam az alább közölt cikkre, amelyben Valdemar Psilander halála ürügyén elmélkedik Krúdy a sztárrendszer és a közönséglélektan összefüggéseiről.
A hétévi tündöklés után 33 éves korában váratlanul elhunyt első nagy férfisztár tehetséges is volt, nemcsak népszerű. Első filmsikere, a Dorian Gray arcképe zárta be az elegáns úriember szerepkörébe. 1914-ben Pesten is járt, s fellépett a Roval Orfeumban. Krúdy talán ekkor látta színpadon, s felkeltette érdeklődését az ő Szindbádjához külsőleg hasonlatos figura. Másként mire vélhetnénk ezt a tanulmányszerűen mély – és máig helytálló! – elemzést, melyet a szívelégtelenségben elhalt sztár halálakor közzétett.
Filmtudósokat megszégyenítően szociografikus alapossággal ismeri a nézők igényeit: a lelki szegénység növeli ideállá a mozi sötétjében a vásznon megjelenő emberi alakmást – állítja. Amit pedig a műveltek és a műveletlenek közötti szakadékról ír, mintha a két kultúra teoretikus megállapításainak előlegezése lenne. Pedig Krúdyról közismert, hogy nem könyvtárakban szerezte műveltségét – csak a józan ész munkálkodott benne, s vezette tollát, mikor ezt a feledésből most kimentett vasárnapi tárcáját papírra vetette, s a Magyarország című napilap 1917. október 14-i számában, a Pesti levelek sorozatában megjelentette.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1080 átlag: 5.37 |
|
|
|
|