|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégMiss Daisy sofőrjeArdai Zoltán
A hetvenes évek „ausztrál új filmjének” kiválóságai többnyire amerikaiakká lettek azóta: Peter Weir, Nicholas Roeg, meg a (Kanadából elindult) Ted Kotcheff után Bruce Beresford is, Hollywoodban rendez. A világfilm szegényedett ezzel, ők maguk azonban mégiscsak jól jártak. Otthon, ki tudja, talán már mindegyikük némán gubbasztana, így viszont akár csupán Beresford lágyan akadémikus idei munkája (egy 1985-ös, tartós sikerű színdarab moziváltozata), egész halomnyi Oscart vont magára. A címszereplők: miss Daisy, egy idős, tündérszerű zsidó úrhölgy – egykoriban még nélkülöznie kellett majd újgazdaggá lett, mígnem az évek valódi arisztokratikus bájt hívtak elő belőle –, valamint sírig hű barátja, Hoke, ez a sokat kuncogó, ősz néger sofőr, aki összezárt ajkait gyakran csüccsentgeti előre, valamelyest Clark Gable-t idéző módon. (Hoke-t szemlélgetve afelől hamar megnyugodhatunk, hogy lénye az úr–szolga-viszony dolgában nem rejt Édes Anna-i mélységeket.) A színhely: a Dél, rasszizmus-terhes levegőjével. Daisy háza Atlantában áll, de az öreg pár, negyedszázados (1948-ban induló) kapcsolata során átautózgat Alabama államba is. A környezetrajzra – kezdve az inggallérformák és autótípusok történetén – Beresford és gárdája aprólékos gondot fordított. Túlságosan nagyot is ahhoz képest, hogy a film, hű maradván az eredeti darab jellegzetesen középszerű szemléletmódjához, úgy sem kerülhette el a nagymérvű hasonlóságot a forintkeretből készült, kedvesen kongó Tolnay–Páger-féle tévéjátékokkal – Packard- és Hudson- karosszériafazonok idevagy oda.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 4237 átlag: 5.39 |
|
|
|
|