|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégBal lábamHegyi Gyula
Az ír film sorsa pontosan jelzi, hogy egy kis nemzet filmművészete nem pusztán a sokat emlegetett nyelvi akadályok miatt kerülhet gettóhelyzetbe. Az írek angolul beszélnek (legalábbis nagyjából...), legjobb íróik az egyetemes angolnyelvű irodalom élvonalába tartoznak, az ír film azonban a világnyelv birtokában is igazi Hamupipőke. 1989-ben az Ír Köztársaságban összesen két hazai filmet mutattak be, és magára erre a tényre is csak azért figyelünk fel, mert a két film egyike az Egyesült Államokban váratlan sikert eredményezett. A Bal lábam című filmet nem fogadták el cannes-i vetítésre, sikertelenül jelölték az Európai Filmdíjra is, és az európai filmesek által gyakran lenézett amerikai kritikusok fedezték fel szívszorító emberi értékeit és tiszta esztétikumát. Ilyen is van: minden előítélet alaptalan.
A történet nyomorék hőse egy dublini katolikus proletárcsaládban nő fel, egyfajta szeretetteljes lenézés, fogyatékosságának szánakozó elviselése közepette. Aztán kiderül róla, hogy bal lábával – egyetlen „működő” végtagjával – tehetségesen fest, sőt, könyvet is ír: olyan társasági és anyagi sikert eredményezve, amelyet proletár környezetében a külsőleg egészségesek sem remélhetnek maguknak. Még csak nem is afféle földi szent, hiúság, féltékenység is dolgozik benne, és rendesen iszik is, mint a legtöbb ír férfiember. A szép és emberi történet nagyon egyszerű eszközökkel elevenedik meg a filmen. Minden érzelgősség nélkül, tisztán és rokonszenvesen. Filmtörténet atlaszunkon újabb fehér folt szűnt meg: az ír filmre is érdemes figyelni. Annyit azért nem árt megjegyezni, hogy az amerikai filmsajtó szerint a Bal lábam olcsó film volt, hiszen csak 3 millió dollárba (jó kétszáz millió forintba) került.
Ez pont annyira olcsó Los Angelesből, mint amennyire drága Budapestről nézve. A film viszont egyszerűen nagyszerű.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 3356 átlag: 5.51 |
|
|
|
|