|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégGreaseHungler Tímea
A kultuszfilmek sajátossága, hogy nem készül belőlük a producerek által olyannyira kedvelt remake, csak esetleg – az üzleti sikert bizonyítandó – egy kevésbé kultikusra sikeredett folytatás. Így történt a huszadik születésnapját ünneplő Grease – alig hangoztatott magyar címén a Pomádé – esetében is (Grease 2. 1982. Rendezte: Allan Carr és Robert Stigwood). A mostani nagy eseményre a forgalmazó természetesen kitett magáért, glancba vágta a kis ünnepeltet; helyrepofozta technikailag, kapott ajándékba dolby stereo hangzást, felvarrták a jól látható ráncokat, de – kultuszvoltát bizonyítandó – ez még mindig az a bizonyos film, Olivia Newton-John Travoltástul.
E mozi lényegében kettős nosztalgia: részben a néző számára, aki a képeket nézve elmerenghet az idő múlandó voltán, vagyis megcsodálhatja, kikből lett a cserebogár; részben pedig a történet szempontjából, hiszen a film az ötvenes évek Amerikáját idézi, melyet a honi mozilátogató, ha korombeli, leginkább a limbó-hintó-feelinggel tud azonosítani: jampecok, séró-bárók (bezselézve), lófarkak és táncverseny, fekete-fehér tévé, bandaháborúk, Chevrolet és természetesen rock and roll, némi Bee Geesszel feljavítva, hiszen Jim Jacobs és Warren Casey Broadway-musicalje megelőzte az 1978-as enyhén discosított filmváltozatot.
A történet pedig (zenés filmek esetében bocsánatos bűn) helyre kis limonádé: „modern románc, holdfény és tánc”; a „rút” kiskacsa metamorfózisa szépséges hattyúvá, vagyis az ötvenes évek Amerikájának hetvenes évekbeli nagykorúvá válása; mindezt szende-Sandy radikális átalakulásában elbeszélve, az ábrándos tekintetű tüllszoknyás kislánytól az utolsó jelenet neon-lasztex nadrágos disco-királynőéig, utalva arra, hogy mire is képes a szerelem, ha „Hopelessly devoted to you”.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2194 átlag: 5.52 |
|
|
|
|