|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégVeszettekHalász Tamás
Először megütköztem Antonia Bird semmitmondó filmcímének magyarosításán. Aztán mégsem. Találó, hiszen egymagában tendenciát jelöl: az angol film elfordította tekintetét sármos/szexis színészeiről – még Hugh Grantet is elengedték Hollywoodba –, és a kisbetűs vesztesek felé fordult. Mai hősei zuhanó, borostás egzisztenciák, puszta önfenntartásukért durvább vagy kifinomultabb eszközökkel küzdő peremkerületiek. A rendezőnő A pap című filmjében jóval hatásvadászabb húrokat pengetett, amikor az angol iparváros fiatal meleg papjának harcát mutatta be a kegyetlen valóság, s feljebbvalói ellen – és vice versa. A Veszettek hősei hol finomabb, hol durvább lelkületű rosszfiúk, harmincas-negyvenes rusztikus tucatarcok, finom jellemrajzzal egy kissé banális, majd érdekessé váló krimiben. Velük másképpen nehéz az azonosulás. Bird mellesleg ezzel a munkájával megnyerte a 16. Nemzetközi Bűnügyi Filmfesztivál nagydíját.
A Veszettekben az angol rögvaló próbálkozik: ott van Robert Carlyle (Alul semmi, Trainspotting), aki talán szeretne végre intrikus mestercukrászt is játszani, csak nem hagyják (hiába, a markáns arcél), aztán Damon Albarn, a Blur nevű angol sztárzenekar jóvágású énekese, továbbá van még szerelmi szál és jó kemény zene (két zenekar a sok közül: Pigforce, Longpigs).
A film vége sokszoros csavar: utolsó öt perce dicsérni való, de az előzmények gyenge rendezői kézre vallanak. Bird kést, pirotechnikust, tűzpárbajt, yardot túlélt hősei ugyanúgy slisszolnak ki filmjéből, mint MacGregor a Trainspotting fináléjában, csak nekik üres marad a zsebük. A Veszettek egy aktuális trend tompább fényű gyöngyszeme.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1025 átlag: 5.33 |
|
|
|
|