|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégLatin vérBori Erzsébet
Miután vagy egy évtizedre megvonták tőlünk az olasz filmeket, üdítő újra találkozni velük. Mintha a nagy Silvio Berlusconi állt volna a háttérben, megorrolt ránk, mert nem vettünk tőle tévét, vagy nem adtunk el neki, ki emlékszik már. A távolság nem szépítette meg a hetvenes évek népszerű zsánerét, a mélyen realista és módfelett alpári olasz vígjátékot. De azóta zenében és filmben is előnyére változott a talján ízlés, már csak a RAI és társai őrzik régi hadállásaikat, mint Európa leggagyibb televíziói.
Az olasz film ma szeretetben és barátságban utazik, a Mediterraneo olasz–görög kézfogója után A latin vérben a spanyolokkal borulnak össze. (Ha jól forgatjuk a személyinket, mi lehetünk a következők.) A színhely Toscana, ódon kisváros Firenze mellett, itten áll a kies tájban az az udvarház, ahol hajdan a hősök dédszülei pergették napjaikat. Ma ízig-vérig modern család lakja, tisztelik a hagyományokat, nyitottak az európai egyesülésre, a húg leszbikus, az öcs enyhén visszamaradt mentálisan. A főhős rokonszenves fiatalember, foglalkozására nézve könyvelő, ő tartja rendben a helyi boltocskák pénztárkönyveit, és türelmesen magyarázza a jövedéki adó és az ÁFA-visszatérítés titkait a nehézfejű kiskereskedőknek. E kedves családhoz keveredik véletlenségből egy este a spanyol flamenco táncosokat szállító busz, a lányok gyönyörűek, a nyelvi nehézségek leküzdhetők, jöhet a szerelem, a félreértés, a bánat és a boldogság.
A latin vér jóízűen meséli el mindezt, nem enged sem az ibuszos képek, sem az ízetlen tréfák csábításának, legfőbb erénye mégis a kisváros jellegzetes figuráinak felvonultatása. Soha rosszabbat.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1134 átlag: 5.47 |
|
|
|
|