|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégEgy csók és más mindenDóka Péter
A film első percei komoly tanulsággal szolgálnak: ha megcsalásról és öngyilkossági kísérletről szóló melodrámai pillanatokat videografikával próbálunk feljavítani, meglepően idétlen jelenetekhez jutunk. A reklámfilm-stílus cseppet sem finom utalás arra, hogy a film olyan New York-i művészekről szól, akik közül többen a reklámfilm-bizniszben tevékenyek. A képi tobzódásnak nem esztétikai okai vannak, az alkotók egyszerűen ki akarták elégíteni perverz vizuális vágyaikat.
A színész Fisher Stevens rendezte és a szintén színész Patrick Breen írta a történetet, amelynek lényege, hogy egy csók világégést idézhet elő egy baráti társaságon belül. Breen magának kreálta a legjobb szerepet: ő Peter, a színész, a kedves balek, a hűtlenség legfőbb áldozata. Az ő barátnője, a nimfomán balett-táncosnő bolondítja meg a kanos Dagot, a reklámfilmrendezőt. Dag alakítója, Ron Eldard azzal érdemli ki már első perctől a néző rokonszenvét, hogy megszólalásig hasonlít Tim Roth-ra. Folyik a félrelépés, a hisztizés, míg egy sunyi pillanatban a történet fekete komédiába hajlik át. Nincs visszaút. Olyan gátlástanná válik az időkezelés és a történetvezetés, és olyan tempóban kezdenek hullani a szereplők, hogy az ember elérzékenyülten gondol a magyar amatőr fesztiválok VHS-re készült filmparódiáira. Nincs különbség, csak itt méretesebb a büdzsé.
Könnyed, komolyan nem vehető film készült, jellemek nélkül, sorsok nélkül, sodró lendülettel. Legjobb hátradőlni, és megadni magunkat. A formai szabadságának ugyanis van némi bája, még ilyen formában is több élvezetet nyújt, mint egy kicentizett tucatmozi. A filmben egy kevés művészet is akad. Ezért a tehetséges Marisa Tomei-nek lehetünk hálásak, aki egy domina hajlamú pincérnőt alakít. Az ő ördögi alakja él egyedül, amikor ránk vicsorog a vászonról, már-már igazi filmet látunk.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1789 átlag: 5.56 |
|
|
|
|