Láttuk még

Kapitány és katona

Köves Gábor

Távolban egy fehér vitorla. Sőt rögtön kettő. Egyikük Napóleon flottájának dicsőségét hirdeti, a másik a Brit Birodalom tengeri dominanciáját. A két hajó egymást üldözi, az örökrangadót egy ausztrál bíró dirigálja : Peter Weir. Weir azt műveli filmen, amit az irodalomban lektűrnek szokás nevezni. Populáris témákat visz filmre biztos kézzel, jó ízléssel, némi személyes hangvétellel. Ritka az effajta középutas rendező, meg kell becsülni érte, már csak azért is, mert ez a film is elveszhetett volna könnyedén az ágyúdörgések, kardpárbajok és tengeri viharok forgatagában. Weir ráérősen pörgeti a történetet, mintha pontos számításokat végzett volna, hogy meddig mehet el a legénység, a kapitány (Russel Crowe) és hajóorvosa konfliktusainak ábrázolásában, és mikor kell meggyújtania a kanócokat és feltüzelni a szélgépet. Azt is felismeri, hogy nem mutathatja az ellenséget, azaz a franciákat, mert ha így tenne, vagy karikatúrákra kéne hagyatkoznia, vagy négyórásra duzzasztania filmjét. Nyilvánvalóan egyik sem lett volna szerencsés megoldás, ráadásul azzal, hogy a végső összecsapásig nem látjuk a másik oldalt, a szellemhajókról szóló rémtörténetek finom borzongása is utat talál a filmben. A Kapitány és katona visszavesz a klasszikus kalandfilmek romantikájából, de megtartja a műfaj idejétmúlt idealizmusát. Komolyan veszi magát, szereplői nem kacsintanak ki a filmből, mégsem válik nevetségessé. Ennyi józanságra és érettségre mostanában ritkán bukkanhatunk a többnyire butításra programozott szórakoztatóipari termékek között. Kis dolog, de legyünk hálásak érte.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2003/12 60. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2022

Cikk értékelése:

szavazat: 1333 átlag: 5.38