|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA semmiDóka Péter
Natali új filmje, A semmi, ellentétben a Kockával unalmas és vontatott. Az egész történetre rányomja a bélyegét Natali végzetes hiányossága: nem tud jellemeket ábrázolni. Voltaképpen lenyűgöző, hogy ennek ellenére olyan sci-fi kamaradarabra vállalkozott, amelyet a két különböző jellemű főszereplő konfliktusainak kéne életben tartania. A Kockából ismert tehetséges színészek, Andrew Miller és David Hewlett hiába vágják lelkesen a grimaszokat, A semmi hősei nem többek elcsépelt karikatúrafiguráknál. Egy ideggyenge gyáva és egy öntelt lúzer bohóckodik a vásznon, a néző pedig feszeng, mert nem képes együttérezni velük, de röhögni sem tud rajtuk egy jóízűt.
A film első húsz percében kiderül, hogy a világ összeesküdött a főszereplők ellen: bár ártatlanok, börtönnel fenyegetik őket, ráadásul a házukat is el akarják dózerolni. Miután minden menekülési út lezárult előttük, váratlanul a fehéren ragyogó Semmi közepén találják maguk, és itt is maradnak a film végéig. Natali a retardáció bűvös eszközéhez nyúl: amikor a néző már kiütést kapott a nagy fehér Semmitől, és szenvedélyesen vágyik valami halványka magyarázatra arról, miért került ide a két főszereplő, Natali előrukkol a válasszal. De nem a „miért”-et járja körül, hanem a kevésbé érdekes „hogyan”-t. Akárcsak a Kockában, Natali megkerüli a kulcskérdést, és nem ad metafizikai távlatot a történetnek – pedig ezt a realitásokból kiszakított, didaktikus sztorit egyedül az menthette volna meg, ha rendezője nyitott a létfilozófia kérdéseire. A semmi profi filmblöffhöz méltóan kilencven percig elhiteti magáról, hogy nem filmblöff, aztán viszont csalódottságot, dühöt és rosszkedvet hagy maga után. Az új Natali-filmnek egyedül a címével lehetünk elégedettek. Maradéktalanul kifejezi a film lényegét.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1209 átlag: 5.48 |
|
|
|
|