KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tárgyalótermi filmek

Todd Haynes: Sötét vizeken

Teflon-apokalipszis

Benke Attila

Egy bátor ügyvéd háborúja egy környezetkárosító nagyvállalat ellen.

A jogi drámák nemcsak az igazságszolgáltatás sötét oldaláról (Rettegés foka 1962, Legbelső félelem 1996, Az ördög ügyvédje 1997), hanem a bíróságok falain kívüli társadalom problémáiról (rasszizmus, idegengyűlölet, osztálykülönbségek) is sokat elmondanak (Tizenkét dühös ember 1957, Ne bántsátok a fekete rigót! 1962, Aznap éjjel 2016). Todd Haynes új filmje, a Sötét vizeken (Dark Waters) Nathaniel Rich a The New York Times Magazine-ban megjelent 2016-os tényfeltáró cikkén alapszik (Az ügyvéd, aki DuPont legvadabb rémálma lett). Az olvasmányos kvázi „filmnovella” főhőse a nagyvállalatokat képviselő Taft, Stettinus & Hollister környezetvédelmi ügyvédje, Robert Bilott. Őt kereste fel 1998-ban egy Wilbur Tennant nevű feldühödött nyugat-virginiai (parkersburgi) farmer, aki a teflongyártó DuPont céget vádolta azzal, hogy tehenei a természetbe eresztett mérgező iszaptól betegedtek meg, és pusztultak el. Mivel Bilott gyerekkorában sok időt töltött el a környéken nagymamájánál, így Tennant problémáját személyes ügyének érezte, és elvállalta az elkeseredett farmer jogi képviseletét. Az ügyvéd ekkor még nem sejtette, hogy az immorális nagyvállalatok elleni keresztes hadjárattá fejlődött küzdelem fogja meghatározni életét.

Az egykoron „nagykutyákat” védő, majd a kisember oldalára álló Robert Bilott drámája önmagában is izgalmas, a bibliai Saul pálfordulását idéző katartikus történet és keserű társadalmi kórkép. A DuPont-t egyfelől azért nehéz felelősségre vonni, mert a teflongyártás során használt, és az iszappal a környezetbe eresztett rákkeltő perfluoroktánsavat (PFOA) az Amerikai Környezetvédelmi Hivatal nem tartotta számon veszélyes anyagként, így lényegében láthatatlan volt Bilott nyomozásáig. Másfelől a világ vegyipari konglomerátumainak élvonalába tartozó DuPont méreténél fogva hatalmas befolyással bírt Nyugat-Virginiában, így manipulálta nemcsak a helyi ügyvédeket, kutatókat, állatorvosokat, de az ott dolgozó egyszerű embereket is. Todd Haynes műve bemutatja, a DuPont képviselői hogyan járatták le Wilburt és családját Parkersburg lakói előtt, akik a hazugságok hatására (a tehenek nem a mérgezés, hanem a farmer felelőtlensége miatt pusztultak el) kinézték Tennantéket az étteremből és a templomból is. Az egyik jelenetben még maga Robert Bilott is azt hiszi, hogy a konglomerátum egyik embere bombát rejtett el autójában. A Sötét vizeken rávilágít a valóság kiábrándító abszurditására: azok támogatják a DuPont céget, akiket a nagyvállalat a profitmaximalizálás végett évtizedeken keresztül mérgezett (lett volna alternatíva, de a vezetők pénzügyi okokból megtartották a PFOA-t).

Todd Haynes műve nemcsak kijózanító és izgalmas dráma, de kreatívan megvalósított film is. A rendező korábbi alkotásaiból (Elkülönítve, 1995, Távol a Mennyországtól, 2002, Mildred Pierce, 2011, Carol, 2015) ismerős formai megoldásokkal, stilizált fény- és színhasználattal nyomatékosítja, hogy az ötvenes évek óta az amerikai leleményesség szimbólumának tartott, egykoron a hadiiparban használt vízálló anyag lassan elpusztítja Amerikát. A „teflon-apokalipszist” jelzik a Nyugat-Virginiát uraló hűvös kék és szürke színek, valamint a főhős ohiói otthonát és munkahelyét beborító egészségtelen sárga fény. A bús-nosztalgikus slágerklasszikus, a „Take Me Home, Country Roads” pedig ironikus kommentárt fűz Robert egyik parkersburgi látogatásának toxikus képsorához: a dalban és a gyerekkori emlékekben idilli Nyugat-Virginia a DuPont szennyezése miatt a jelenben már sivár vidék.

Kár, hogy perifériára szorul Bilott magánélete, így felesége, Sarah és gyermekeik inkább csak díszletek a „szent ügy” hátterében. Pedig megérte volna egy rövid jelentsornál behatóbban foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy milyen káros hatással van a káros anyagok ellen folytatott, életre szóló harc az ügyvéd lelki állapotára és családjára. A Sötét vizeken így is jó film egy fontos cikkhez, amelynek konklúziója Robert Bilott hősies helytállása ellenére egyáltalán nem megnyugtató: a DuPont csak egy a sok hasonló iparvállalat közül, és nem tudhatjuk, mennyi általunk még nem is ismert káros anyag kerül a szervezetünkbe az ő „jóvoltukból” nap mint nap.

 

Sötét vizeken (Dark Waters) – amerikai, 2019. Rendezte: Todd Haynes. Írta: Mario Correa, Matthew Michael Carnahan. Kép: Edward Lachman. Szereplők: Mark Ruffalo (Robert Bilott), Anne Hathaway (Sarah Bilott), Tim Robbins (Tom Terp), Bill Pullman (Harry Dietzler), Mare Winningham (Darlene Kiger), Victor Gaber (Phil Donnelly), Bill Camp (Wilbur Tennant). Gyártó: Participant / Killer Films. Forgalmazó: Vertigo Media Kft. Feliratos. 126 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 31-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14425