|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziDownton AbbeyKovács Kata
Downton Abbey – brit, 2019. Rendezte: Michael Engler. Írta: Julian Fellowes. Kép: Ben Smithard. Zene: John Lunn. Szereplők: MAtthew Goode (Henry), MAggie Smith (Violet), Michelle Dockery (Lady Crawley), Elizabeth McGovern (Cora), Tuppence Middleton (Lucy), Allen Leech (Tom). Gyártó: Carnival Films / Focus Features / Perfect World Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 122 perc. A 2010-től hat évadon át óriási sikerrel futott sorozat a nagyjátékfilmes folytatással nem csupán méltó koronát kap, de maga a film koncepciója is finom kikacsintás a Downton Abbey egyik fő témája, az elitizmus felé. A mostani nagyjátékfilm ugyanis nem elsősorban, hanem szinte kizárólag a sorozatot már jól ismerő rajongóknak, vagyis a kiváltságosoknak készült. A nagyjátékfilm tökéletesen követhető bárki számára, ám a karakterek és kapcsolataik, előtörténetük, a hat évad cselekményének ismerete nélkül szinte érdektelen, ráadásul a film a korábbiak legcsekélyebb összefoglalása nélkül vág a történet közepébe: a sorozat legelső epizódját megidéző bevezető jelenetben fontos híreket kap a Crawley ház feje, az uralkodó pár látogat el a házhoz. És mintha csak egy jól sikerült Christmas specialt kapnánk, van itt díszes parádé, bál és úri vacsora is. Ahogyan azt megszokhattuk, a szolgálók apró-cseprő ügyei, bosszúságai és nagyobb konfliktusai – melyeket természetesen fondorlatos csellel oldanak meg – legalább olyan súllyal esnek latba, mint a fent élők örökösödési viszályai és szerelmi ügyei. A Crawley család és szolgálóik életének párhuzamos nyomonkövetését, minimum tizenöt szálon, ezúttal is mesteri pontossággal kivitelezik az alkotók – Julian Fellowes forgatókönyvíró ezt már Altman Gosford parkjában kigyakorolta. A Büszkeség és balítélet és Jane Austen hazájáról beszélünk, nem kell tehát különösebb magyarázatot fűzni ahhoz, mitől lett ez a sorozat olyan hihetetlenül népszerű. Ám ha a minden téren rendkívül igényes kivitelezésen, a színészek (Maggie Smith, Matthew Goode, Elizabeth McGovern) parádés alakításain és a megunhatatlan történetszálakon túl van még, ami valódi érdeme, akkor az a páratlan ritmusérzék és a hihetetlenül pörgős tempó, mellyel a különböző cselekményszálakat váltogatja, ez pedig a nagyjátékfilmnél éppúgy érvényesül, mint a sorozatnál.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|