|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziBosszúállók: VégjátékBaski Sándor
Avengers:
Endgame – amerikai, 2019. Rendezte: Anthony és Joe Russo. Írta: Christopher
Markus és Stephen McFeely. Kép: Trent Opaloch. Zene: Alan Silvestri. Szereplők:
Robert Downey Jr (Tony), Chris Evans (Rogers), Chris Hemsworth (Thor), Mark
Ruffalo (Banner), Scarlett Johansson (Natasha). Gyártó: Marvel Studios / Walt
Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált.
181 perc.
Amikor
alig két héttel a bemutatóját követően a Végjáték
átlépte a kétmilliárd dolláros bevételt, az örökranglista második helyéről
letaszított Titanic rendezője, James
Cameron nyilvánosan gratulált. Aligha véletlen, hogy az elismerő szavakat nem a
filmet rendező Russo testvéreknek, hanem a Marvel Studios elnökének, Kevin
Feige-nek címezte. A tévészériák világához hasonlóan a 2008-ban indított és
mára 22 filmet magába foglaló Marvel Moziuniverzumban (MCU) sem a rendező a
szerző, hanem a showrunner, és ahogy a sorozatok egyes epizódjait sem érdemes
önállóan értékelni, úgy a Végjáték döbbenetes
sikere is elválaszthatatlan az előzményeitől.
Feige
és az írói is pontosan tudták, hogy a szuperprodukciójuk nem csak az egy évvel
korábban kozmikus cliffhangerbe torkolló Végtelen
háborút hívatott lezárni, de az MCU tízéves történetének mérlegét is megvonják
vele. Már nem kellett tekintettel lenniük a beavatatlan nézőkre, a rajongók
száma átlépte a kritikus tömeget, így nyugodtan nosztalgiázhattak az időutazás
dramaturgiai trükkjének beemelésével. A thanosi csettintést követően életben
maradt szuperhősök saját múltjukba utaznak vissza, hogy a korábbi, „önálló”
filmjeikből ismerős jeleneteket – a Vissza
a jövőbe II-III. után szabadon – más szemszögből élhessék újra a hálás
nézőkkel együtt. Feige-ék abban is biztosak lehettek, hogy a végletekig
felcsigázott rajongók még a 180 perces játékidőt is tolerálni fogják, cserébe
úgy szolgálják ki a látvány- és érzelempornó iránti igényeiket, hogy bőven
tudnak meglepetéseket is okozni – például Thanos villámgyors kiiktatásával vagy
a gyászmunka szerzői drámákba illő bemutatásával. Az időutazáshoz nyúló filmek
99%-ához hasonlóan a Végjáték sem
képes megnyugtatóan feloldani az időparadoxonokat, de a rajongók érzelmi
kötődése a karakterekhez olyan erős, hogy végeredményben logikus döntés volt
feláldozni a logikát a vágybeteljesítő, katartikus pillanatok oltárán.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|