KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Private Life

A család kicsi petesejtjei

Kovács Kata

Tamara Jenkins „lombikos anyukaként” mutatja meg a meddőség kríziseit.

 

Ma nyolcból egy párt érint a népbetegségként is emlegetett meddőség problémája, a születő gyermekek öt százaléka pedig lombikprogramban fogan. Margaret Atwood nyolcvanas években írt disztópiájának, A szolgálólány meséjének meddővé váló emberiség-rémképe egyre elevenebb.

Tamara Jenkins hiperérzékeny és –intellektuális alkotó, személyes hangvételű és ihletésű Netflix-dramedy-jét teljes egészében a meddőségkezelés témájának szenteli. Hősei az East Village-ben élő, bohém művészházaspár, Rachel (Kathryn Hahn) és Richard (Paul Giamatti), akik maguk is jól ismerik A szolgálólány meséjét, saját, olykor bohózatba illő lombik- és örökbefogadási kálváriájuk közepén utalnak is a regényre. Rachel és Richard negyven felettiek, ezért minden a fogantatás útjában áll: a koruk, a karrierjük, a biológia, a politika, a klímaváltozás, na meg a szorongás.

Jenkins előző, Oscar-jelölt filmje, az Apu vad napjai óta eltelt 11 évben maga is „lombikos” anyuka lett, ám a Private Life-ot nem csak az átható személyes indíttatás különbözteti meg, hanem az is, hogy a rendező a családi kapcsolatok korábbi két filmjében megkezdett feltárását jóval árnyaltabban folytatja. Míg az Apu vad napjaiban egy szintén középkorú, urbánus értelmiségi testvérpár a haldokló édesapját próbálja méltó körülmények közé elhelyezni és közben a kapcsolatukat rendezni, a mostani film ugyancsak a múlandóságot helyezi a középpontba, csak épp nem az öregség, hanem a nemzés oldaláról. A Beverly Hills csórói (1998) egy vándoréletet élő, anya nélküli nukleáris család története, ahol (mint a mostani filmben is), a gazdag nagybácsi és egyszerre sokat látott és hamvas lánya borzolja a kedélyeket. A legelső film kamasz lánya mostanra jóval komplexebb figura, akit ugyanúgy elsősorban a szexualitás és az önállósodás foglalkoztat, de fogadott szüleihez hasonlóan maga is allűrökkel bőségesen teleaggatott nagyszájú értelmiségi, Rachel és Richard pedig az Apu vad napjai testvérpárának leszármazottai, maguk is intimitásra kiéhezett útkeresők.

Hogy a Private Life nem csak a lombikprogramról szól, ez többek közt a nagycsaládi tematika beépítésének köszönhető, kevés összetettebb, maibb és helyzetspecifikusabb konfliktus létezik ugyanis, mint hogy egy petesejt-donort kereső pár választása végül egy fiatal családtagjukra esik, aki tapasztalatlanságából fakadóan ráadásul nehezen méri fel a puszta sejtadományozásnak látszó folyamat lelki (és biológiai) vetületeit. A szimbolikus nyitójelenetben Richard hálószobájuk félhomályában egy hatalmas injekciós tűt döf feleségébe, exponálva a film központi motívumát, a feje tetejére fordult világot, melyben már a legegyszerűbb emberi funkciók is a normálistól eltérően működnek. A gyereknemzés már távolról sem két, szeretetben élő ember legszentebb magánügye, hanem puszta kémiai folyamat, mely jobb esetben csak közömbös tudósok, rosszabb esetben egy harmadik fél – donor, bér- vagy örökbeadó anya – jelenlétében zajlik. A film a harsányul közhelyes indítás – látványra is abszurd meddőségi klinika a beöltöztetett, Xanax-függő házaspárral, akik a helyzet abnormalitásán háborognak – után hamar megtalálja a saját hangját, mely a borús tematika és a vállalt „happy baby end”-ellenesség dacára nagyon is optimista. Jenkins mélyen hisz az emberi kapcsolatokban, azok megjavíthatóságában, a krízisek túlélhetőségében, az egymásba vetett hit és szeretet erejében. Rachel és Richard megszeretik az életükbe belépő lányokat (akik, ironikus módon, inkább lehetnének saját gyerekeik, mint szülőtársaik), végigélik a lombikosok jól ismert kríziseit, a cserbenhagyó örökbeadótól a sikertelen beavatkozáson át egészen az adoptálási folyamat újraindításáig, saját szexuális életük kiégését, a klasszikus depressziós tüneteket és óriási utcai veszekedéseket. Mi pedig mindeközben megszeretjük őket.

A rendező kiváló pszichológiai realizmussal, pergő dialógusokkal, sok humorral és bár nem túl eredeti, nem túl mély, mégis nagyon érdekes karakterekkel dolgozik, ezen kívül zseniális színészeket bíz meg (a korábbi filmekben Alan Arkin, Laura Linney, Philip Seymour Hoffman). Jenkins talán nem az amerikai független mozi legeredetibb alkotója, de tízévenként elejtett filmjei nagyon is felfelé ívelő pályaképet rajzolnak, a Private Life pedig a mindig naprakész Netflix kurrens témákat körüljáró indie darabjai közül messze kiemelkedik.

 

Private Life – amerikai, 2018. Rendezte és írta: Tamara Jenkins. Kép: Christos Voudouris. Szereplők: Cathryn Hahn (Rachel Biegler), Paul Giamatti (Richard Grimes), Emily Robinson (Charlotte Grimes), Molly Shannon (Cynthia), John Carroll Lynch (Charlie). Gyártó: Likely Story / Netflix. 123 perc.

 

 



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14017