KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Un homme pressé

Kovács Kata

Un homme pressé – francia, 2018. Rendezte: Hervé Mimran. Írta: Christian Streiff könyve alapján Hélène Fillières és Hervé Mimran. Kép: Jérôme Alméras. Zene: Balmorhea. Szereplők: Fabrice Luchini (Wapler), Leila Bekhti (Jeanne), Rebecca Marder (Julia), Igor Gotesman (Vincent), Yves Jacques (Eric). Gyártó: Albertine Productions / Gaumont. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 100 perc.

 

A színészi pályán majdnem ötven éve, tinédzserként, Eric Rohmer mellett induló Fabrice Luchini mára a franciák legendás nagyágyúja, kiváló komikus, akit hazájában a filmvászonról épp olyan jól ismernek, mint a színpadról. Hozzánk utoljára a Párizs császára, A házban és a Gemma Bovery hozta el. Mostani szerepe lehetne akár pályaösszefoglaló is: a történet elején a komoly autógyáros, Alain Wapler – a Peugeot-vezér Christian Streiff memoárja nyomán – életveszélyes stroke-ot kap, beszédközpontja súlyosan megsérül, afáziás lesz, így kénytelen otthagyni pazar karrierjét és évek óta sivár magánéletében, no meg a Casablanca újra- és újranézésében reményt találni. A Luchini alakításaiból jól ismert, kissé különc, kótyagos, meg nem értett figurát meglehetősen unalmas narratív megoldások mozgatják: hősünk logopédusa személyében támogatóra, kutyájában hűséges társra lel, elhanyagolt és mélyen megbántott lányával is békét köt.

Az író-rendező Hervé Mimran (Szerelmem New York) filmje elsősorban a – fordításban javarészt elvesző – kimunkált nyelvi humorra épít. A könnyed hangnem, a lazán felvázolt, ám néhol indokolatlanul bő lére eresztett mellékszálak és az egymást érő zenés montázsok mind Luchini színészi bravúrjának engednek teret, bár a sokadik átöltözést és félrebeszélést már ő is csak üres rutinból oldja meg. Hiába szól a film a testét és az elméjét összehangolni képtelen értelmiségi vívódásáról, a kimunkált expozíciót csak egy banális újrakezdés-történet követi, ahol Luchini félszívvel eljátszott, kényszernyugdíjazott vezérigazgatója leginkább félnótás autókereskedőnek látszik, és még az újjászületést szimbolizáló zarándoklat is inkább tűnik bakancsreklámnak, mint katarzis-katalizátornak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 58-58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13992