|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
DVDŐrzött időTóth Menyhért
The Keeping Hours –
amerikai, 2017. Rendezte: Karen Moncrieff. Szereplők: Lee Pace, Carrie Coon,
Sander Thomas. Forgalmazó: Gamma Home Entertainment. 91 perc.
A kortárs
függetlenfilmes szcénában mostanában kifizetődő stratégiának bizonyul a Ghost alapötletét kevésbé fősodorbeli
stílusban újrahasznosítani. A 2016-os cannes-i filmfesztivál nagy esélyesének
számító A stylistban a tragikus hirtelenséggel eltávozott
ikertestvérével csetelt a főhős. A tavalyi év indie-üdvöskéje, a Kísértettörténet pedig úgy mutatta be a
szeretett személy elvesztése utáni gyászt, hogy az özvegy folyamatosan érezte
közösen megvett házukban az elhunyt férje jelenlétét. Ráadásul most a jórészt
alacsony költségvetésű horrorfilmekkel foglalkozó Blumhouse-stúdió is kedvet
kapott transzcendens riogatás helyett fájdalmasan melankolikus családi
kísértethistóriát mesélni. Így a horror-címkével tévesen ellátott Őrzött időben néhány ajtócsapkodástól és
villanykörte-robbanástól keletkező jump scare-pillanatot leszámítva semmi
ijesztő nem történik.
A tragédiát egy kisfiú
halála okozza, ami először szétszakítja a film prológusában megismert,
szimpatikus családot, majd hét évvel később − amikor a szomorú emlékek miatt
eladásra szánt házban váratlanul megjelenik Jacob szelleme – újra összehozza. A
rendezőnő, Karen Moncrieff több filmjében is foglalkozott már a klasszikus
családkép összeomlása utáni alternatív famíliaformák létrejöttével, ám míg A halott lányban és A Cate McCall-perben női nézőpontból közelített a témához, az Őrzött idő a fia halálával önmagát
vádoló családfő lelki folyamatait helyezi előtérbe. Sajnos azonban Moncrieff
korántsem akkora műgonddal formálja meg férfi főhősét, mint másik két filmje
női karaktereit. A halott lány és A Cate McCall-per nőalakjai a talán
túlságosan is démonizált férfitársadalomban a boldogulásért harcoló erős, vagy
erőssé edződő, lélektanilag valahonnan valahová eljutó karakterek, az Őrzött idő Lee Pace alakította Markjáról
viszont azon kívül, hogy egy jól menő vállalatnak dolgozik, és hogy az
alkoholhoz menekült a fia halála után, nem tudunk meg semmit. A vele történő
tragédiasorozat súlyát érezzük ugyan, de az elég hamar kitalálható, az egykori
feleséggel kapcsolatos zárócsavar után már soknak és hatásvadásznak találhatjuk.
Nem beszélve arról, hogy a női főszereplő és a szellemként visszatérő kisfiú
figurája is vázlatos maradt. Így hiába is érzékenyülnénk el a tengerparti
naplemente fényében úszó, szívszaggató zenére vágott zárómontázs alatt, igazán
megindító, férfi nézőpontból bemutatott mozgóképes gyászterápiaként továbbra is
a Csodás álmok jönnek című filmet
fogjuk alkalmazni.
Extrák: Nincsenek.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|