|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziA védelmező 2.Huber Zoltán
The
Equalizer 2 – amerikai, 2018. Rendezte: Antoine Fuqua. Írta: Richard Wenk.
Kép: Oliver Wood. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplők: Denzel Washington
(McCall), Pedro Pascal (Dave), Ashton Sanders (Miles), Bill Pullman (Plummer).
Gyártó: Columbia Pictures / Escape Artists. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 121 perc.
Tony
Soprano egy valamiben biztosan tévedett. Az „erős, csendes hőstípus” korántsem
tűnt el az amerikai tömegkultúrából, mostanában a hallgatag, bölcs tekintetű
Denzel Washington az ügyeletes sheriff a városban. A fajsúlyosabb bűndrámák és
a feledhető egynyári akciófilmek között ingázó Antoine Fuqua (Kiképzés, Brooklyn mélyén) a
Kurosawa-stílus és a komor színek mellett frekventáltan épít Washington átható
jelenlétére. Bár a konzervatív maszkulinitást bálványozó rendezői életműben a
hősök alapállása nem nagyon változik, a páros most először tényleges folytatást
készített.
Igaz,
a nyolcvanas évek tévésorozatából átemelt önzetlen igazságosztó már korántsem
az a gépszerű megszállott, akit négy éve láthattunk. Az étteremben magányosan
olvasgató, a gonoszt a lassított esőben pokolra küldő McCall ezúttal
kimondottan érdeklődik az embertársai iránt, sőt, néha egyenesen csacsog velük.
A sofőrként dolgozó férfi afféle szociális szuperhősként hallgatja az utasai
panaszait. Két fuvar között rendre segít a rászorulóknak, legyen az
prostituált, idős holokauszttúlélő, művészi hajlamú gettólakó vagy a saját
meggyilkolt ismerőse. A hurrikánba álmodott finálét leszámítva Fuqua lentebb
csavarja a Tony Scott-féle esztétikát és a véres akciókat is a takarékos
minimumon tartja. A könnyen kisakkozható, néhol kissé következetlen és
széttartó történet tempója ráérős, a hangsúly a súlyos nézésekre és a nagyívű
életbölcsességekre kerül. A rendező minden korábbinál többet bíz Washingtonra,
aki láthatóan élvezi a nagyvárosi bosszúállóként reinkarnálódott zen ronin
szerepét. Fuqua a köpenyes-gumimaszkos slágerekre adna hagyománytisztelően
férfias választ, kísérlete mégsem mutat túl a megbízható középszeren.
Elsősorban fétisszínésze vibráló tehetségén múlik, hogy az efféle
keménykedésekre fogékony célközönség úgy érezheti, megkapta jegye ellenértékét.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|