|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziSolo: Egy Star Wars-történetAndorka György
Solo: A Star Wars Story
– amerikai, 2018. Rendezte: Ron Howard. Írta: Jonathan és Lawrence Kasdan. Kép:
Bradford Young. Zene: John Powell. Szereplők: Alden Ehrenreich (Han Solo),
Emilia Clarke (Qira), Woody Harrelson (Beckett), Paul Bettany (Dryden Vos),
Donald Glover (Lando), Joonas Suotamo (Chewie). Gyártó: Walt Disney Pictures / Lucasfilm.
Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált.
135 perc.
Félő volt, hogy az új Star
Wars-opusz, amelynek koporsójában a figurát túlságosan lazára vevő
Lord–Miller rendezői duó célegyenesben történő menesztése tűnt az utolsó
szögnek, leginkább a produkció mostoha sorsa miatt fog bekerülni a
történelemkönyvekbe; a váltásként érkező Ron Howard előtt azonban, aki a
színtiszta eszképizmusban megmártózva rég nem használt izmokat melegített be,
kalapot lehet emelni: a rutinos mesterember végül kitűnően sikerült, szerethető
alkotást hozott össze.
Mintha csak a munka utolsó hónapjait fémjelző „ne
vacakoljunk”-hozzáállást tükrözné, a Solo amolyan B-filmes feszességel
bíró, üresjáratokat nélkülöző darab lett: a „menekülő szerelmesek”-motívummal
indító, nagyívű heist-sztoriban kiteljesedő űrponyvában energikus
akciószekvenciák követik egymást, a fináléban egy szellemesen megírt, leginkább
fékezett habzású Tarantino-etűdre emlékeztető standoff-szituációval. A
koréliai sikátorokból a birodalmi lövészárkokba pottyanó, majd tolvajok
bandájához csapódó Han karakteríve mindeközben átgondoltan épül, ahogyan a
kalandok végére a figurában rejlő idealizmus óhatatlanul megtörik az árulások
és csalódások szirtjein – a hideget-meleget kapó Ehrenreich vállát lehetetlen
feladat nyomta, mégis hamar a szívünkbe lopja magát. A Zsivány egyes és Az
utolsó Jedik grandiózus drámái mellett a közönségkedvenc csibész
eredettörténete éppen visszafogottságával és fókuszáltságával nyerheti el a
szimpátiánkat: hiába a kismillió kikacsintás és a franchise-állandók
(kizökkenne a világ egy fárasztó beszólásokat pufogtató robotszereplő vagy szűk
járatokban manőverező Sólyom nélkül), mégsem nyög társfilmjei terhe alatt;
saját meséjébe fog, amelynek a végén úgy érezzük, bármerre vihet az út – a
társbérletes univerzumok pókhálójába gabalyodott évtizedben pedig ennyi is
elég, hogy egy pillanatra a szabadság illata csapja meg az embert.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1 átlag: 1 |
|
|
|
|